Kezdem megszokni, hogy ha kiejtek a számon egy kívánságot, akkor az teljesül, még ha közben túlélek egy szívinfarktust is. Mert 18-án kaptam egy mélt, amiben a kedves buszos kolléga, aki hazahozott volna, közölte, hogy a busz lerobbant, igazán sajnálja, de nem megyünk sehova. Kaptam egy kisebb fajta szívinfarktust, összeomlottam és legszívesebben zokogva vonultam volna a sarokba a takarómat szorongatva. De nem lehetett, mert cselekedni kellett, hiszen olyan nincs, hogy a világvégét az Anyukám és Plüss nélkül kelljen átvészelnem. Így egy óra leforgása alatt szereztem két fuvarost és egy repülőjegyet. Persze a repülőjegy nyert. És, hogy onnantól kezdve rohanás… elmesélem.
Repülőjegyet ugyanis úgy szereztem, hogy 19-re 20:30-ra. Ami azt jelentette, hogy meló után rohanás a reptérre, hangos imádkozás, hogy valóban oda is érjek, becsekkolás, last minute beszállás. Erre reggel megkaptam a listámat és lepergett előttem az életem, 12 kijelentkezős szoba. Nice. Ez kb. azt jelenti az én olvasatomban, hogy soha, de soha nem megyek haza, világ végéig ott kell takarítanom, soha többé nem láthatom a napfényt és átok sújt örökkön-örökké. Ehhez képest időben végeztem, elfutottam kinyomtatni a repjegyeket, berobbantam O.-hoz a táskámért, elmetróztam a Victoriára. Ahol felszálltam a Lutonba tartó buszra és konstatáltam, hogy mennyire fasza csaj vagyok, mert tenger sok időm van még a felszállásig. Aztán megtudtam, hogy az út másfél órás… tehát pontosan azt történt, hogy hangos imádkozás, becsekkolás, last minute beszállás. Közben E. is felhívott és életemben először hosszasan beszéltem vele telefonon. Ráadásul úgy, hogy körülöttem mindenki angol volt és engem mégsem frusztrált az, hogy helytelenül csipogok bele a telefonba.
Hajnal 2-re értem haza. Fél év után újból átölelhettem az Anyukámat, kádban fürödhettem, saját ágyamban aludhattam, reggel pedig még Plüsst is magamhoz szoríthattam. Végtelen boldogság. Arról nem is beszélve, hogy kaptam egy ajándék napot, amit csak is az Anyukámmal tölthettem, ami már nagyon kellett. Azóta pedig röpülnek a napok. É., akivel telefonon szerencsére nagyon sokat beszélek, de azért eszméletlen jó volt átölelni és kicsit beszélgetni vele. Látni, hogy mennyire örül az ajándékoknak. Bab, aki szerintem nőtt és eszméletlen jól teljesít az iskolában, komolyan büszke lehetünk rá. Molytali, ami már nagyon hiányzott, a közös nevetés és élménybeszámolók. Aztán Szenteste Anyával közösen, ajándékok, apróságok, E. hangja. El kell mondjam, hogy iszonyúan hiányzik, alig várom, hogy újból átölelhessem, bár bevallottam neki, hogy híztam két kilót, amire az volt a válasz, hogy akkor nincs mese, keresnie kell egy másik lányt. Cserébe én megkérdeztem tőle, hogy ő mennyit hízott, de csak nevetett, mire megfenyegettem, hogy ugye tudja, hogy két nagyon csinos, sovány fiatalember is kikerülne belőle.
Ma megint várom, hogy felhívjon, aztán hogy holnap Galambdúccal találkozzam, hogy utána MiraRamival találkozzak, hogy Anyával bejárjam a várost, hogy Bab megint itt aludjon, és Plüss. Szeretek itthon lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése