Nem volt jó előző hetünk, sőt borzalmas előző hetünk volt. A dolog ugyanis ott kezdődött, hogy mindannyian nagyon sokat dolgoztunk, O. 10 órákat nyomott a Costánál, mi K.-val hoztuk a szokásos “unatkozom, adjatok több szobát takarítani, mert megdöglünk menten” formánkat. Így este aztán dög fáradtan huppant le mindenki az ágyára és csak annyi erőnk volt, hogy random csokis/sós/nutellás kekszet zabáljunk felváltva meg szivárványt. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy pénteken offot kaptam, így az utolsó előtti napot is K.-val tölthettem. A napot csak az árnyékolta be, hogy reggel mégiscsak be kellett volna mennem dolgozni, mert hívtak, de annyira kómás voltam, hogy nem hallottam meg. Viszont így 3 napot tölthettem egyhuzamban pihenéssel, (4-et, ha a mai napot is beleszámolom) vagyis töltöttem volna, ha közben nem azon aggódom megint, hogy biztos azért hívtak reggel, mert ki vagyok rúgva.
Hősként tartottam magam és nem bőgtem végig a pénteket, mondjuk időm sem volt nagyon rá, mert K. valami félelmetes iramot diktált, hogy ide menjünk, meg oda menjünk még, és hát az ember nem akarja elvenni a gyereke örömét. Camden-ben is voltunk, amit én utálok, szerencsére cirka 5 percet töltöttünk ott, a buszozásnyi idő oda-vissza kb 45 perc volt. Szóval leginkább nem érte meg, de mivel filléres szuveníreket leginkább ott lehet venni, ezért igen. Végül O. Costájában pihentünk meg, megbeszéltük az élet dolgait, aztán útjára engedtem K.-t azzal, hogy idejében jöjjön haza a buliból, mert veszélyes környéken élünk. (Csak annyira veszélyes környéken, hogy szerda éjjel sikítozástól és jajveszékeléstől volt hangos az utca, mert egy csajt néhány színes bőrű fiatalember letepert, arcon rúgott, kést szorított a torkának, majd elvették a táskáját. Szerencsére a csajnak volt annyi lélekjelenléte, hogy üvöltött, ahogyan a torkán kifért, így viszonylag hamar jött a segítség. Egyébként K. és O. annyira jól aludt, hogy csak én voltam olyan szerencsés, hogy mindezt végighallgathattam.)
Ehhez képest K. hajnal 2-kor botorkált haza, úgy, hogy reggel 6-kor már keltünk, mert úgy határoztunk, hogy csapatostul kikísérjük a reptérre. Kb. minden napra jutott meglepetés neki, amivel egy kicsit oldani próbáltuk az elválást. Az utolsó kettő különösen jól sikerült. Rózsaszín, flitteres cowboykalap, ami kellően nagy ahhoz, hogy ne lehessen elcsomagolni, éppen ezért viselni kell. És K. londoni apukája idejében el tudott jönni a munkából és még ő is ki tudta kísérni a kicsi lányát. Egy hősként tartottam magam és nem bőgtem, egészen eddig, ezután viszont megállíthatatlanul. Bár előtte kb. 5-ször átpakoltuk K. nagy bőröndjét, hogy felengedjék a repülőre. Nagyjából mindent ráaggattunk, amit úgy találtunk, hogy nehéz. Így 4 pulóverben, 2 kabátban, 2 sállal a nyakában, a fején rózsaszín cowboy kalappal szállt fel a gépre. Én meg bőgtem. Hazafelé meg majd elájultam a fáradságtól, mert stresszalvó vagyok, vagyis, ha ideges leszek és stressz ér, akkor én gyakorlatilag mély kómába esem és alszom. Ezen még a kávé sem segít, pedig aznap kb. megittam 4-et és még utána ugyanennyi teát.
Este 9-kor mégis filmszakadás volt nálam. E. szerint az egyik pillanatban még válaszoltam, aztán már nem, majd újabb 10 perc után végre válaszoltam, azután pedig megint nem. Végül a 4. ilyen alkalom után feladta és kikapcsolta a tv-t, mire megkérdeztem, hogy miért, hiszen én néztem. Erre kiröhögött, beforgatott a fal felé, nagy és erős karjaival átölelt, aztán tök hirtelen reggel lett. A vasárnapot is borzasztó félálomban töltöttem, mert stresszeltem azon, hogy szívességet kell kérnem E.-től, majd azon, hogy ki fognak rúgni, mert nem vettem fel pénteken a telefont, majd azon, hogy kevés a pénzem, ha költöznünk kell és depót kell fizetnünk, majd azon, hogy ugyan haza tudok menni, de egyenlőre nincs mivel visszajönnöm. Ha nem stersszeltem, akkor bőgtem vagy röhögtem. Így E. találkozhatott végre a valódi Iker lényemmel. A nap megkoronázása kétség kívül az volt, mikor fél órán keresztül próbáltam megérteni és válaszolni egy kérdésére. Már potyogtak a könnyeim a röhögéstől, mert csak odáig értettem, hogy: how long… azután elveszítettem a fonalat. Végül megértettem, amitől aztán még jobban folytak a könnyeim, E. pedig azt hitte, hogy sírok. Próbált vigasztalni, végül már csak kérlelt, hogy hagyjam abba a sírást. Mire közöltem vele, hogy I can’t and actually I am laughing.
A kérdés egyébként az volt, hogy mióta is járunk. Az egzakt válasz az rá, hogy egy hónapja. Amitől E.-nek kikerekedtek a szemei és közölte velem, hogy ő mindenkinek azt mondja, hogy már hónapok óta. Még mielőtt neki álltam volna törpölni azon, hogy ez most jó vagy rossz, kijelentette, hogy ez csuda jó, mert olyan, mintha ezer éve ismerne és mennyire jó velem. Nekem, meg az jutott eszembe, hogy most kéne azt mondanom, hogy szeretlek, de nem tettem, cserébe csak annyit motyogtam, hogy: te kis lüke pék – magyarul. Kérlelt, hogy fordítsam le, de mondtam, hogy úgy nincs semmi értelme, egyezzünk ki abban, hogy magyarul ez egy cuki dolog még akkor is, ha angolul csak csúnya szóval tudnám lefordítani. És a Kisjézus hozza nekem a kariajit akkor is.
Ma pedig megint offos vagyok. Nyilván borzasztóan utálnak a szállodában, de pont magasról leszarom, mert van egy lüke pékem és mert a hétvégén tanultam egy újabb szót, ami méltán kerül bele a “használhatatlan szavak listájába”: earlobe – fülcimpa. Tanuljatok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése