Az életem tökéletesen eseménytelenül halad. Mostanában a szellemek is elkerülnek, köszönhetően a főnökömnek, aki valóban úgy oszt be, hogy véletlenül se kerüljek egyik szoba közelébe se. Vannak viszont kedvenc vendégeim, akik szerencsére engem is kedvelnek, akiknek úgy ágyazok, úgy pakolom a holmijukat, ahogyan szeretnék, cserébe pedig mindennap megemlítik, hogy milyen kedves és figyelmes vagyok. Remélhetőleg a főnökeimnek is elmondják, mennyire csudaklassz vagyok, mert mint mindig, most is vannak kétségeim, hogy valóban meg vannak e elégedve velem. Bár tegnap mikor délelőttös voltam K. a nagyfőnök visszahívott egy szobába, mert “koszos” volt a wc-kefe. Percekig álltunk egymással szembe, majd kibukott belőlem egy “sajnálom”, mire mindketten elröhögtük magunkat. Mondtam, hogy igazán nem tudom, hogy erre mit is kellett volna válaszolnom, mire töredelmesen bevallotta, hogy ő sem. Szóval valóban baromi jó főnökeim vannak, mert T. a kisfőnök pl. mindig segít ágyazni, vagy könyvekről és filmekről beszélgetünk, miközben segít takarítani. Persze mindez csak akkor, ha elvétve délelőttös vagyok, mert délután csak én vagyok és a szobák, jah, meg a szellemek. Bár ezen a héten betanítom TB.-t délutánra, ami egyfelől elképesztően vicces lesz, másfelől legalább nem leszek egyedül, de azért az egy kicsit fura, hogy kb. másfél hónapja vagyok itt és én tanítok be valakit, aki már hónapok óta itt dolgozik.
A napjaimat bearanyozzák, mikor É.-vel vagy Galambdúccal aka SzomorúPillangó-val tudok beszélni telefonon vagy neten. Borzasztóan hiányoznak a normális emberi kapcsolatok. Kicsit úgy érzem, hogy el vagyok vágva a külvilágtól, E. és a munka között tengődöm valahol félúton. Hiányoznak a meghitt beszélgetések, a közös programok a barátokkal. Kínomba már barátkeresős oldalakat böngészek, eddig nem sok sikerrel. Mert az angol lányok szabadidejük nagy részében vagy buliznak, vagy sminkelnek vagy egyéb csupa csajos dolgokat művelnek, amibe én, aki szeret kirándulni, művelődni, olvasni egyszerűen nem passzolok bele (baszki, visszavonhatatlanul Renáta lettem). Találtam egy kölcsönözzünk kutyát oldalt is, ahova akkor fogok majd regisztrálni, ha E.-vel összeköltözünk, tehát valamikor a távoli, ködös jövőben.
Elkezdtem írni egy új bakancslistát, amin még mindig szerepel az ejtőernyőzés, a camino, az Északi-sark és Keanu Reeves és/vagy Benedict Cumberbach. Ezek szerint még mindig nem állok készen a nagybetűs felnőtt életre. Bár mindezek után azért ott volt a gyerek, házasság is felkörmölve, amire szerintem A. még mindig azt mondaná, hogy nem állok készen rá, mert még mindig csak kalandnak fogom fel a dolgot. Amiben valljuk be van is igazság, de a helyzet az, hogy kezdek rájönni, hogy az én habitusom ilyen. Számomra minden kaland, még egy átlagos munkás hétköznap is, egy házasság-gyerek dolog pedig maga kihívás, minden tekintetben.
Egyébként pedig érzem, hogy az életem kezd megint átformálódni, ami egyrészt félelemmel tölt el, másrészt kaland és izgalom. Persze addig még rengeteg minden fog történni, meg alakulni, közben még haza is utazom egy hétre (május 6-án megyek és otthon leszek egy hétig). Át kell esnem néhány nagyon fontos beszélgetésen, valószínűsíthető, hogy lesz közte pár kellemetlen és jó pár torokszorító is. Remek lesz, érzem. Viszont kaland, kaland az egész életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése