Summary

Most, hogy a blog.com néha megengedi, hogy hozzáférjek a blogomhoz, rádöbbentem, hogy nem egészen egy év alatt milyen sokat változott az életem. Nem egészen egy éve még csak tervekben létezett az, hogy külföldre megyek dolgozni és lám most mi van. Egy év alatt az életem gyökeres változáson ment keresztül és ami még megdöbbentő, hogy én erre csak most jövök rá. 

Én komolyan azt gondoltam, hogy ez csak egy 1-2 éves kitérő lesz az életemben, aztán minden megy tovább, ahogyan eddig volt. Persze volt egy olyan érzésem, hogy A.-val való kapcsolatom végleg kimúlik, azt hiszem kimondva-kimondatlanul, de igazából tőle, előle szöktem Angliába. Ez egy durván mocskos húzás volt a részemről, de augusztusban, mikor megtörve hazajöttem, pontosan láttam merre is tart a kapcsolatunk és tudtam, hogy ezen csak én tudok gyökeresen változtatani. Gyereket akarok, kézenfogva karok járni a pasimmal, azt akarom, hogy együtt éljünk, hogy közös terveink legyenek. Még kilenc év után sem volt meg ez közöttünk és csak további hazugságok árán tudtam volna elhitetni magammal, hogy mindez így van rendben. Ott a Megyei Könyvtár teraszán hála Pillanónak és Müller Péternek, elértem a Nirvanát, megvilágosodtam, én lettem maga a zen, hosszan zengő ohhhhhhhhhhhhhhm... éssatöbbbi.

Vagyis még mindig csak gyakorlom, hogy az legyek, de néha már sikerül, ami nagy szó. Nem egyészen egy év alatt olyan munkát találtam, amibe nem halok bele, normálisan keresek vele, a főnökeim jófejek, a munkatársaim aranyosak. A magánéletem olyan, mint az álom, nem is szerenék felébredni belőle soha. E. egy mocsokláda, folyton gúnyolódik velem, mert nem beszélek angolul, ezért mostanában különböző fordítóprogramokkal kommunikálunk. (I have a translator and I am not afraid to use it.) Valahol vicces, hogy a metrómegállóban úgy fogad, hogy: Milyen volt a napod? és röhög hozzá. Szerintem is vicces, bár mindig is tudtam, hogy nincs humorérzékem. Illetve reggel úgy ébreszt, hogy: asszony, csinálj kávét!, mire én kiröhögöm, hogy a fordítóprogramja egy kalap szar és egész más mondott, mint amit szeretett volna. Jól elvagyunk, nah. De ami a lényeg, lehet vele tervezni, együtt építeni a jövőt, gyerekneveken fantáziálni, kézenfogva járni az utcán és nevetni, nevetni, nevetni.

Tudom, hogy a jövő nem olyan egyszerű, mint ahogyan 10 évesen elképzeltük és nem olyan könnyű, mint ahogyan gondoltuk az iskola kapuján kilépve. De most már biztosan tudom, hogy képes vagyok magam írni és tervezni a jövőt, hogy van akaratom és képességem arra, hogy kimásszak bármilyen gödörből és Kriszta szavaival élve, nem hagyom, hogy az élet megkeserítse az életemet.

Adventure for beginners

Az életem tökéletesen eseménytelenül halad. Mostanában a szellemek is elkerülnek, köszönhetően a főnökömnek, aki valóban úgy oszt be, hogy véletlenül se kerüljek egyik szoba közelébe se. Vannak viszont kedvenc vendégeim, akik szerencsére engem is kedvelnek, akiknek úgy ágyazok, úgy pakolom a holmijukat, ahogyan szeretnék, cserébe pedig mindennap megemlítik, hogy milyen kedves és figyelmes vagyok. Remélhetőleg a főnökeimnek is elmondják, mennyire csudaklassz vagyok, mert mint mindig, most is vannak kétségeim, hogy valóban meg vannak e elégedve velem. Bár tegnap mikor délelőttös voltam K. a nagyfőnök visszahívott egy szobába, mert “koszos” volt a wc-kefe. Percekig álltunk egymással szembe, majd kibukott belőlem egy “sajnálom”, mire mindketten elröhögtük magunkat. Mondtam, hogy igazán nem tudom, hogy erre mit is kellett volna válaszolnom, mire töredelmesen bevallotta, hogy ő sem. Szóval valóban baromi jó főnökeim vannak, mert T. a kisfőnök pl. mindig segít ágyazni, vagy könyvekről és filmekről beszélgetünk, miközben segít takarítani. Persze mindez csak akkor, ha elvétve délelőttös vagyok, mert délután csak én vagyok és a szobák, jah, meg a szellemek. Bár ezen a héten betanítom TB.-t délutánra, ami egyfelől elképesztően vicces lesz, másfelől legalább nem leszek egyedül, de azért az egy kicsit fura, hogy kb. másfél hónapja vagyok itt és én tanítok be valakit, aki már hónapok óta itt dolgozik.

A napjaimat bearanyozzák, mikor É.-vel vagy Galambdúccal aka SzomorúPillangó-val tudok beszélni telefonon vagy neten. Borzasztóan hiányoznak a normális emberi kapcsolatok. Kicsit úgy érzem, hogy el vagyok vágva a külvilágtól, E. és a munka között tengődöm valahol félúton. Hiányoznak a meghitt beszélgetések, a közös programok a barátokkal. Kínomba már barátkeresős oldalakat böngészek, eddig nem sok sikerrel. Mert az angol lányok szabadidejük nagy részében vagy buliznak, vagy sminkelnek vagy egyéb csupa csajos dolgokat művelnek, amibe én, aki szeret kirándulni, művelődni, olvasni egyszerűen nem passzolok bele (baszki, visszavonhatatlanul Renáta lettem). Találtam egy kölcsönözzünk kutyát oldalt is, ahova akkor fogok majd regisztrálni, ha E.-vel összeköltözünk, tehát valamikor a távoli, ködös jövőben.

Elkezdtem írni egy új bakancslistát, amin még mindig szerepel az ejtőernyőzés, a camino, az Északi-sark és Keanu Reeves és/vagy Benedict Cumberbach. Ezek szerint még mindig nem állok készen a nagybetűs felnőtt életre. Bár mindezek után azért ott volt a gyerek, házasság is felkörmölve, amire szerintem A. még mindig azt mondaná, hogy nem állok készen rá, mert még mindig csak kalandnak fogom fel a dolgot. Amiben valljuk be van is igazság, de a helyzet az, hogy kezdek rájönni, hogy az én habitusom ilyen. Számomra minden kaland, még egy átlagos munkás hétköznap is, egy házasság-gyerek dolog pedig maga kihívás, minden tekintetben.

Egyébként pedig érzem, hogy az életem kezd megint átformálódni, ami egyrészt félelemmel tölt el, másrészt kaland és izgalom. Persze addig még rengeteg minden fog történni, meg alakulni, közben még haza is utazom egy hétre (május 6-án megyek és otthon leszek egy hétig). Át kell esnem néhány nagyon fontos beszélgetésen, valószínűsíthető, hogy lesz közte pár kellemetlen és jó pár torokszorító is. Remek lesz, érzem. Viszont kaland, kaland az egész életem.

My career

Ha egyszer gazdag leszek és híres és netalán tán egy csodamagazin felveti, hogy képeket csinálnának rólam, akkor azt a londoni Postások parkjában tegyék. És lehetőleg Bar Refaeli arcát és testét retusálják az enyém helyére. Szeretném továbbá, hogy mindez vagy Arthur Darvill, vagy Benedict Cumberbach ölelő karjai között történjen. Én valószínűleg egy szót sem szólnék az egész közben és nyilvánvalóan izzadnék, mint egy ló, majd a végén minden bizonnyal bőgnék is kicsit.

Hogy hogyan is leszek gazdag és híres? Ezt a dolgot persze még ki kéne találnom… De valahogy úgy tervezem, mint George Mikes, aki a világ egyetlen magyar származású angol írója volt, eddig. Én is szeretnék világhírű magyar származású angol író lenni és olyan emlékezetes mondatokat leírni, mint George a How to be an alien-ben az angolok nemi életéről, hogyasszondja: A szárazföldi európaiaknak van nemi életük, az angolok viszont csak forróvizes palackot visznek ágyba. Esetleg az is csudakarrier lehetne, hogy mondjuk én lennék Ben forróvizes palackja…

Jó, abbahagytam az álmodozást. Igazából nekem már az is maga a csoda, hogy van egy e-book olvasóm, amivel héthatáron túl is buszozhatok Mumfordot hallgatva. Ma pl. elmentem egészen a King’s Cross-ig, csak hogy olvashassak. (Üzenem a Harry P. rajongóknak, hogy a 9 és 3/4 vágányra inkább  ne legyetek kíváncsiak, különbet rajzolok, mint ami ott van.) Majd onnan a Trafalgar-ra, majd a Holborn-ra és végül haza. Addigra már nagyon kellett pisilnem és azon imádkoztam, hogy legyen otthon valaki, aki beenged, mert észlány (wáááá… ez mekkora poén) módjára nem vittem kulcsot magammal. Vagyis ez így nem igaz, mert az van, hogy tegnap leköltöztem a felső szintről az alsóra és úgy elpakoltam a lakáskulcsot, hogy azóta sem találom.

Holnap pedig… nem is tudom mi lesz holnap. Vagyis tudom. Hosszú buszút az e-olvasóm és Mumford-os fiúk társaságában. Fényképek, mókusok, parkok. Ez lesz holnap.

Get a new life

Nagyjából egy hetet töltöttem a vírusok fogságában. Nagyon sokra nem is emlékszem belőle, valahogy úgy lehetett, hogy köhögés, hörgés, takony, hányás, sírás (arra emlékszem, sok volt), és sok tv-t is néztem, mert ahhoz nem kellett gondolkodni.

Most viszont már visszakaptam az agyam, újból tudok olvasni és filmeket nézni. Komolyan olyan, mintha új életet kezdenék, hogy nagy levegő (kisebb köhögésroham) és boldogsághullám. És most, hogy agyamból kitisztult a nagy mennyiségű slájmfelhő és az egyetlen antibiotikum, amit beszedhetek, és ami fogvatartotta a szabadon kószáló gondolataimat, végre újra önmagam lehetek.

Közben pedig arra is rá kellett jönnöm, hogy vészesen eljátszottam az időt. Vagyis mindjárt itt a február vége, én meg éhen halok, ahelyett, hogy végre megráznám magam és a tettek mezejére lépnék. Szóval ideje felébredni a téli álomból és végre tenni is valamit. Főleg, hogyha olyan nagyra törő terveim vannak, mint hosszú és nagyon bűnős bigámista kapcsolatot létesíteni a Hosszúlábúval és a Világlegjobbdobosával. Megírni a világ legjobb regényfolyamát, amivel borsot törhetek minden olyan ember orra alá, aki valaha is keresztbe tett nekem. Felfedezni egy új földrészt, vagy a nongravitációsszuperintregrálórelatív részecskéket, esetleg egy új hangyafajt... ez a rész még nem kiforrott, vannak még egyéb lehetőségek is. Illetve még mindig nagyon szeretnék gyereket és azon is gondolkodom, hogy milyen fasza név lenne már egy újonnan felfedezett tatufajtának a Tatus rezagyalicincus.

The bucket list vol. 1-2

Az van, hogy sikeresen abszolváltam az első két tételt a bakancslistámon. Kettőt egy csapásra, merjünk nagyot álmodni jegyében. És el kell, hogy mondjam, magam sem gondoltam volna a legelején, hogy ez ennyire könnyű lesz, illetve soha többet nem hallgatok a "jajistenemhátnemfélsz?!" szólamokra. Nem, nem félek. A világ jó.

Kezdjünk is neki gyorsan, pl. úgy, hogy kinézel egy megfelelően hosszú hétvégét (3 nap) úgy jó egy hónappal előre. Ez fontos! Aztán ráböksz a térképre, lehetőleg úgy Európa tájékán - csak, hogy a realitás talaján maradjunk - és kiválasztatsz egy kellően érdekes várost. Aztán elcsodálkozhatsz a repülőjegyek árain, és ne is habozz gyorsan, hanem foglalj! Így van egy frankó low budget repjegyed oda-vissza. Zseniális. Mivel ez A bakancslista, itt még a kaland nem ér véget!

Szállást is kell szerezni, lehetőleg olcsón (ingyen). Erre a legjobb módszer, ha regisztrálsz a Couchsurfing-re. Van egy városod, van repülőjegyed, ha jó fej vagy és szimpi, néhány pillanaton belül lesz szállásod is. Ugye, milyen egyszerű? (Én meg egy idióta, hogy ezt eddig nem csináltam.)

Választott városom, Malmö. Három éve keresztülhajtottam rajta kocsival, mikor a másik nagy kalandot (Norvégia) teljesítettem. Most viszont feltett szándékomban állt körülnézni. Kicsit későn indult a gép Ferihegyről, így ennek megfelelően 21:25-re értem Malmöbe. Szerencsére pont elértem a városba tartó buszt, így nem kellett 40 percet álldigálnom a repülőtér előtt. A buszjegyet megvehettem a buszon is kártyával, vagy a repülőtéren automatából. Tiszta egyszerű. Maga a buszút is kb. 40 perc, a repülőtér elégé kint van a városból. Nils-szel, a szállásadómmal úgy beszéltük meg, hogy ha a buszon vagyok, telefonálok. Így neki csak ki kell sétálni a vasútállomásra, ami egyben buszvégállomás is.

Megbeszéltük, hogy kin milyen különös ismertetőjel van, majd bíztunk a jószerencsében. Ami ránk is fért, tekintve, hogy mindketten úgy indítottunk: Nem is hasonlítasz a fényképedre! Röpke séta és némi ismerkedő beszélgetés után meg is érkeztünk a lakásba, ami kb. akkora volt, mint az enyém, nah, jó egy kicsit nagyobb. Elég spártaian berendezve, vagyis, hát olyan pasisan, Ikeásan. Két kanapé, egy dohányzóasztal, egy franciaágy, tv és egy hatalmas könyvespolc tele könyvekkel (Kánaán). Egy pöpetnyi fürdőszoba, egy meglehetősen nagy konyha (amiért frankón irigy vagyok) és balkon (amiért szintén). Mindez a városközpontban, és kb. 2 perc sétára a munkahelyétől. (Egy iskolában dolgozik szociális segítőként.)

A nagyobbik kanapé lett az én lakhelyem 2 éjszakára, kaptam fincsi Ikeás takarókat, párnákat, így azokat szerencsére nem kellett cipelnem. (Valahol a szállásadó nem ad ilyeneket!) Az első éjszaka kicsit szokatlan volt, főleg mivel Nils horkolt, de veszettül, így aztán némi zenehallgatással tudtam csak elaludni. Reggel aztán nyakunkba vettük a várost.

Malmö elég kicsi és egy jó térképpel (esetemben Nils-szel) gyakorlatilag egy nap alatt megnézhetőek a nevezetességek. Az első és legnagyobb nevezetesség a Tuning Torso, ami egy hatalmas toronyépület a tengerparton, elcsavart tengellyel megépítve. Sajnos felmenni nem lehet, mert ez egy igen exclusive környék, iszonyú drága lakásokkal, szóval mocskosul gazdagnak kell lenned, hogy ott élj, vagy akár csak egy levegőt is szívj velük. Viszont a közlekedési múzeum és Malmöhaus is ott van a közelben, ami mindkettő remek múzeum és ha az egyik helyen veszel belépőjegyet, mindkettőbe bemehetsz (hálistennek, mert qurva drága). A közlekedési múzeumban láthatsz régi autókat, hajókat, sőt tengeralattjárókat is. Interaktív, zseniálisan megszerkesztett múzeum. A Malmöhaus-ban pedig nagyon sok kiállítást nézhetsz meg egy időben. Az alagsorban terráriumi hangulat fogadott minket, rengeteg akváriumban különféle tengeri halak úszkáltak. Hüllők és békák tekeregtek, kúsztak-másztak (félek a békáktól). És egy nagy sötét teremben megfigyelhetted a gyümölcsevő denevérek röptét. Voltak kitömött állatok is, amik Svédország állatpopulációját hivatottak bemutatni. (A rénszarvas iszonyú nagy állat, de ezt már Norvégiából tudtam.) A következő emeleten geológiai kiállítás volt, kellően interaktívan és érdekesen bemutatva a föld keletkezését, a kontinensek eltolódását és a dinoszauruszokat. Újabb emeleten a svéd lakásbelső kialakulását lehetett nyomon követni, gyakorlatilag az őskortól napjainkig. (Viva Ikea!) Majd a 20-as évek emancipált nőinek ruháit, sportszereit, szórakoztató (hmmm... nem biztos, hogy szerettem volna tudni a korabeli örömszerző eszközökről...) és háztartási eszközeit (az első porszívó, Vámpír márkanévvel) lehetett megnézni. Végül a tetőtérben egy modern performance kapott helyett, ami Nils-szel csak finoman így összegeztünk: Ezek hülyék...

A múzeum éttermében ebédeltünk vagyis inkább uzsonnáztunk. Most megint szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nehéz is az allergiámmal más országokban létezni, szóval nagyon nem voltam bevállalós, egy sima bolongnai spagettivel beértem. Visszafelé útba ejtettük a tankertészetet, a régi és az új könyvtárat. Átmentünk több parkon is, néhány temetőn, ami pont úgy nézet ki mint a park. Láttunk nagyon fura szobrokat, egyet pl. a mai napig nem tudok hova tenni. Majd elváltak útjaink Nils-szel, aki ennél a ponton feladta a sétálást. Férfiak!

Én viszont folytattam rendületlenül. Megnéztem pár nagyon szép parkot, templomot, vasútállomást, temetőt. Benéztem néhány boltba, vettem kaját estére és reggelire. Majd órák múlva, mikor már kezdett sötétedni, szépen visszamentem az apartmanba. Ahol Nils azzal fogadott, hogy most aztán sürgősen focimeccset kell néznünk a szomszédos kocsmába. Így aztán áttettük a székhelyünket a szomszéd kocsmába, ahol kb. én voltam az egyetlen csaj és focit néztünk. Nyilván ez a dolog nem lett volna érdekes, ha nem baráti körben, némi sörözéssel tarkítva történik. Sajnos balga módon erről nincsenek fényképes bizonyítékok, mivel Rézi tök ügyesen a lakásban hagyta a gépet. (A hülyetyúk!)

Kicsit későn értünk haza, de még néztünk pár Office részt, mert mindketten nagy rajongója vagyunk a sorozatnak, természetesen az angol verziónak. Majd alvás, Nils újabb dobhártyaszaggató horkolásával. Reggel a tegnapi estéhez mértem későn keltünk, nem mondom meg mikor, mert a pofámról lesül a bőr. Persze közöltem Nils-szel, hogy ő eleve többet aludt, mert előző nap délután miközben én a várost róttam rendületlenül, ő aludt másfél órát. Reggeli után irány a városközpont, gyönyörű épületekkel és a kikötő, olyan világítótoronnyal, mint ami a rajzfilmekben is van, tényleg piros-fehér csíkos.

Sajnos ezzel véget is ért Malmö-ben tett látogatásom, megvettem szépen a buszjegyemet a repülőtérre, és buszra szálltam. A reptérre menet Malmö nevezetességeit gyakorlatilag végig lehet látni a buszból, ismételten bebizonyosodott, hogy nem egy nagy város. A repülőútról nem mondok semmit, telis-tele volt magyarral, ordibálás és káromkodás. Nem volt egy szép levezetése a hétvégének, arról nem is beszélve, hogy itthon szakadó eső fogadott. Komolyan ezt kellett megélnem, hogy Skandináviából hazajövet - ahol verőfényes napsütés volt végig - itthon szakadjon az eső. Szégyelljétek magatokat!

Jah, és azoknak, akik a szüzességem miatt aggódtak, üzenem, hogy Nils meleg. Azoknak, akik meg a pénztárcám miatt: az egész út tokkal-vonóval 40 e forintba fájt, úgy, hogy ebben a repjegy, illeték, buszjegy, múzeumbelépő, kaja és pia is benne volt.

The bucket list

Alakul a fő csapásirány, mármint ami "A bakancslistát" illeti. Irtózatos nagy levelezésekbe bonyolódom ismeretlen emberekkel, angolul, magyarul. Egyébként meg kell említenem, hogy most már én is tapasztalom George Mikes (angliai magyar író vagy magyar származású angol író, "Siklóson igen kevés jeles angol író született...") elméletét, miszerint "az egész világ magyar" vagy legalábbis valami kapcsolata tuti van Magyarországgal. És megdőlni látszik az a teória is, hogy magyar magyarnak farkasa. Neeem, ez így nem igaz, legalábbis azokkal, akikkel beszéltem A bakancslista ügyében mind nagyon rendesek és kedvesek voltak, illetve segítettek, segítenek. Szóval, van remény.

Közben dühöngök, hogy nincs bécsi koncertje a DSLZ-nek, viszont van már új albumuk. Egyébként gondolkodom azon is, hogy egy koncertjüket felveszem A bakancslistámra CS-gel megfejelve, mert az úgy már kihívás. Lehet persze, hogy sokat akar a szarka effektus van és simán belebukom ebbe az egészbe. De egyenlőre tényleg rengeteg kedves, önzetlen emberrel méleztem, cseteltem A bakancslistával kapcsolatban, így pozitív gondolkodásom szerint csak jól jöhetek ki belőle.

Hogy Hibus kedvéért filmeket és könyveket is említsek, felfedeztem magamnak Salman Rushdie indiai írót is, akire a Sátáni versek című műve miatt kimondták a fatvát. Beszereztem tőle négy könyvet, ebből A Hárún és a mesék tengerét már el is olvastam. A fickó szerintem egy zseni, úgy tud mesélni, mint a régi nagy mesemondók, kicsit Neil Gaimannel és Terry Pratchett-tel keresztezve. Ha a többi könyve is olyan jó lesz, mint Hárún, akkor Kurt, Gerry, Neil és Robert mellé bevéshetem Salman nevét is a nem létező szívtetoválásomba a felkaromon.

Illetve külön megint csak Hibus kedvéért megemlítenék egy filmet is, amit nem elég egyszer látni, kb. milliószor újranézős és most már abszolút personal favorite színész, zenész és egyéb -ész szerepel benne, naná, hogy Jared Leto. Aki szerintem egyébként nem is létezik, csak a csúnya amerikai médiabirodalom találmánya kb. mint Patrick Bateman az Amerikai pszicho-ból. (És persze, hogy abban is szerepel...)