Gipsy camp

Valahányszor arról mesélek valakinek, hogy milyen itt Londonban az élet, áradozom és imádom, de tényleg. Heves szerelemmel égek London iránt. Viszont azt azért tudnotok kell, hogy 14 magyarral együtt élni nem fenékig tejfel. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek leesik az álla, ha megemlítem, 3 szobatársam van és az egyik ezek közül egy fiú. Igen, mi így négyen lakunk egy nagyjából 5×3 méteres szobában. Három ágyon, egy szekrényen, két komódon osztozva. Minden létező felületen száradó törölközök, ruhák, bőröndök, flakonok, dobozok, cipők, papucsok, kabátok, könyvek, bögrék, tányérok, wc papír és esernyő hegyek. Mint egy cigány tábor. A függönyt kb. 3 hónapja nem lehet elhúzni, így nappal is teljes sötétségben élünk.

A csajos ágy két összetolt ágyból áll, így aki másnap off-os az kerül mindig középre a lukba, hogy másik kettő nyugodtan alhasson. Ma én aludtam a lukban, gyanítom, hogy ma este is én fogok. Viszont ma cuki voltam és reggel azzal indítottam, hogy kimostam az ágyneműket, körbeaggattam a lakás össze létező szabad radiátorára és a szoba még nem foglalt pontjaira, hogy estére megszáradjanak. Így most a szoba bár úgy néz ki, mintha bombát robbantottak volna benne, legalább friss, illatos mosott ruhákkal van tele.

Azt is el szeretném mondani, hogy 4-en vagyunk, de a szobához csak két szobakulcs és 3 bejárati ajtó kulcs van, így az egyik ablak gyakorlatilag soha sincs bezárva, mert néhányszor bizony azon keresztül közlekedünk. Van mindegyikünknek már olyan sztorija, hogy bazdmeg nem hagytatok kulcsot a bögrében (az egyik szobakulcs mindig a konyhaszekrény legfelsőbb polcán lévő, jól hátra eldugott sárga bögrében található, csak hogy tudjátok), így kénytelen voltam bemászni az ablakon, majd újból kimászni, mert pisilnem kellett és éhes is voltam, majd újból visszamásztam, mert a konyhában ment a party és nem akartam kint maradni. Két hetente egyszer tutira kap mindegyikünk egy olyan sms-t, hogy: bazdmeg, hol a kulcs a bögréből. Persze kiderül, hogy vagy a landlord vitte el, vagy valaki bulizni volt és ő vitte magával, de olyan is volt, hogy bezártuk a szobába.

Közben szerényen próbáljuk ám csinosítani a cigány tábort. Van már bárányos naptárunk, három részből álló tükrünk, egy éjjeli lámpánk, két nagyon finom illatos gyertyánk, egy régi térképnek álcázott poszter, ami igazából csomagolópapír. Ezek fontos részei a szobánknak, még akkor is, ha teljes sötétségben élünk. Ma tervezem, hogy veszek még egy posztert O.-nak, mert tegnap volt a névnapja, és mivel jövőhét hétfőn elköltözik tőlünk a fiúnk, így O.-nak végre lesz külön ágya, tehát lesz mi fölé kiakasztani, vagyis kibluteckelni a posztert. Egyébként teljesen felfoghatatlan, hogy ModellZs. kiköltözik tőlünk, komolyan olyan lesz az életünkben, mint egy apró csoda. Nem kell többé senkinek sem a lukban aludnia, vagy hallgatnia a nagyokos szövegelését. Igen, mindegyikünknek egy kicsit tele púpja vele. De szerintem ez csak a nagyon szűk helynek tudható be.

Most viszont megyek, mert vissza kell vinnem a könyveket a könyvtárba. És posztert is kell vennem O.-nak. És lehet, hogy randizom J.-vel (aki nem John).

The rebel

Mielőtt végleg kitörne a blogon a lázadás, jelentem R. (aki továbbra sem Bob) és én szakítottunk, már amennyiben volt párkapcsolatunk. Persze mindez egy ízléses telefonon keresztüli üvöltözés formájában történt. Minden voltam csak cuki lány nem, ami igazából nem különösen érdekel. Komolyan magasról leszarom, hogy a bankár úr mit gondol a kis szobalányról, de tényleg. Szerettem volna elmondani neki azt a mondatot, amit O.-tól tanultam, miszerint: nem megyek le a te szintedre, mert akkor komolyan megverlek. Helyette Sherlockból tanult gyönyörű szösszenettel, elküldtem melegebb éghajlatra. Este még kaptam egy mélt, amit bevallom őszintén nem olvastam, mert ezzel a pár szóval kezdődött: Egy ilyen buta tanulatlan liba… Igen, megsértettem az egóját, de igen alaposan.

Aztán még az is van, hogy a fantasztikus reggeli buszozások miatt felfáztam, de nagyon. Szóval mindenem fáj, de leginkább a hátam és a derekam. Gyakorlatilag lázcsillapítón és antibiotikumon élek, gyenge vagyok, mint a harmat. Még szerencse, hogy nem igazán látszik mindez rajtam kívülről, erős vagyok, mint a vídia, bassza meg. Csak abban mutatkozik meg, hogy nagyon feledékeny vagyok és lassú, mint a csiga. Ma rám is lett szólva, hogy kapjam össze magam, mert a szobáim tegnap nem igazán sikerültek úgy, ahogyan eddig. Én is érzem, komolyan. Viszont egész nap izzadok mint a ló, pisilnem kell folyamatosan és majd leszakad a vesém.

De nem nyavalygok, komolyan nem, csak már 6. napja nyomom ezt a kurva szart és buzi fáradt vagyok. Alig várom, hogy kedden, szerdán nyakamba vegyem az én városomat és élvezzem minden jóságát.

Bad day ever

É. szerint azokról a napokról is kellene írnom, mikor szar van a palacsintában. Ezért most megkapjátok zanzásítva az elmúlt fos napok minden keserűségét. Élvezzétek.

Kezdjük ott, hogy R.-rel (aki meglepő módon nem Bob) a második randink már nem sikerült olyan jól mint az első. Ennek ellenére úgy tűnik van egy párkapcsolatom. Vannak ezzel a dologgal ugyan fenntartásaim, mert a második randi olyan volt, mintha R. önző ikertestvérével találkoztam volna, többször rá kellett szólnom, hogy hé, haver én is itt vagyok (Hey asshole, I am still here.). Aztán persze nem történt semmi, mintha ott sem lennék és ugyanez folytatódik, mikor telefonon beszélünk. Szóval meglepő módon egy hete ismerjük egymást és kb. minden nap vitázunk, nagyszerűen tudjuk elküldeni egymást a halál f@szára. Szerencsére most Írországban van, reményeim szerint még egy hetet ott tölt, addig is nyugtom lesz és nem kell csak telefonon keresztül elküldenem az anyjába. Remélem mindenkinek átjött, hogy nem, nem vagyok szerelmes R.-be, aki nem Bob.

Folytassuk ott, hogy kiesett a tömés a fogamból és most a számban van egy óriás kráter. Kb. 3 megoldás létezik erre a problémára: 1, hazamegyek és az összes eddigi megtakarításomat ezzel felélek. 2, itt kint megcsináltatom, és ezzel felélem az összes megtakarításom. 3, megvárom míg elkezd fájni és akkor ingyé kihúzzák. Egyik megoldás sem túl üdvözítő. Pedig valamit ki kell találnom, mert van egy buzi nagy kráter a számban.

Aztán az is van, hogy reggel elindulva olyan gyomorszakító honvágy fogott el, hogy bőgve szálltam fel a buszra, ahol aztán felhívott A. Egy hete nem beszéltünk és igen, tud R.-ről, nyilván tud, mivel 9 évig voltunk együtt és ő nem meglepő módon az egyik legjobb barátom. És tudta, érezte, hogy fel kell hívnia, mert zokogok és kivagyok, de most nem a legjobbkor mondta azt bele fülembe, hogy: gyere haza kiscica. Főleg, hogy nincs hova, nincs miért és nincs kiért.

Szóval az életem nagyjából kilátástalan vesszőfutás a kurva sok check out-os és occupied-os szobákkal, R.-rel és az óriás kráterrel a számban. Remélem mindenkinek átjött, hogy szar van a palacsintában, nem kicsi.

Actung Baby

Megint számcímekben utazunk. Aki kitalálja az előadót és a poszt szövegével kapcsolatos összefüggést az kap egy Kate és Willy álarcot. Esküszöm, nagyon menő cuccok.

Az igazság az, hogy pörgetjük magunk előtt ezt a költözés dolgot, már voltunk egy-két helyen háztűznézőben. Sajnos eddig csak koszos lepukkant patkánylyukakat láttunk, de tudom, hogy felcsillan a szerencse napja és megkapjuk a csinos napfényes szobánkat, valahol Kensington, Notthing Hill, Bayswater, Camden környékén. Igen, tudom, nincsenek nagy igényeink. Persze rendszeresen éjszaka nyomulunk valahol London különböző kerületeiben, amiket általában nappali fénynél csak én láttam, mert vagy arra jártam Blackett listáját követve, vagy a buzi buszok miatt, vagy pedig munkaügyből kifolyólag. Így aztán gyakorlatilag zsebtérképként funkcionálok, mert pontosan tudom London mely részei gázok, mely részei lakhatóak.

Persze olyanra én sem vagyok felkészülve, hogy reggel még Ern-nel beszélek telefonon, aztán átpasszol Sergonak, akinek viszont úgy kell könyörögni, hogy szólaljon meg abban a kurva telefonba, mert a brummogásából semmit sem értek. Végül sikerül összehozni vele egy randit, valahol a Seven Sistersnél egy vasúti aluljáró alatt, amikor is bemutatkozik Martinként. Kérdésünkre, hogy akkor ki Sergo, azt mondja, hogy ő maga. Ezek után már csak röhögve kérdeztük meg tőle, hogy bocs, de akkor meg ki a tököm az az Ern? Sajnos a szállás, amit mutatott egy kb. egy méter széles lépcső 3. emeletén van, egy-egy lépcsőfordulóban más-más szobákkal, fürdővel, konyhával. Kicsit olyan, mint valami ákom-bákom épület, a szobában kb. bombát robbantottak, én még ekkora kupit életemben nem láttam, pedig mi is gyakorlatilag campingben élünk.

Egy magyar házban is jártunk. A fürdőszobában óriás csimbókok leledzettek, a wc úgy nézett ki, mint a vasúti resti mellékhelysége. A konyhai üzenőfalon pedig elolvashattuk, hogy a lakók trehányak és nem fizetnek rendesen. Szóval, hagytuk az egészet a fenébe. Azóta is szobákat nézünk, hátha egyszer belefutunk álmaink kérójába, addig viszont campingezünk tovább.

Közben pedig volt megint egy randim, R-rel az ír bankárral. Mármint itt Londonban bankár, de egyébként ír. Úgy látszik vonzom az ír pasikat, bár ellentétben Ken-nel R. akcentusát nehezebben értettem meg. De ne siessünk ennyire előre. Megbeszéltünk egy randi helyet a Bishopsgate-en, vagyis ő javasolta, hogy az egy szuper hely. Oda is értem időben, ami nálam kész csoda, aztán álltam előtte és úgy döntöttem, hogy nincs az az öregisten, hogy én ide betegyem a lábam. Ha azt mondom puccos hely, akkor még keveset mondtam, konkrétan lifttel és liftesfiúval lehet lemenni a szórakozóhelyre, nincs más alternatíva. Szóval álltam előtte, bámultam a liftesfiút, az órámat – hogy mennyire ciki már, hogy elkések -, végül pánikba esve felhívtam O.-t, hogy adjon tanácsot, mert én ide nem megyek be az tuti. O. szerint azonnal húzzam be a seggem, mert hátha megtalálom a férjem, ami nálam elég nyomós indok, de annyira nem, hogy be is menjek. Pár perc elteltével – mire éppen összeszedtem magam, hogy akkor most bemegyek – iszonyú jól öltözött emberek özönlöttek be a liftbe, én meg ott álltam a balerina cipőmben, farmerban, kék blúzban és Primarkos pufi dzsekiben és úgy döntöttem, hogy bzdmeg, hát én ide nem megyek be. Gondoltam felhívom R-t, hogy amíg ideértem kitört a 3. világháború és ez nyilván nyomós indok, hogy ma ne találkozzuk és még a tetejében maláriás is lettem, szóval, tutira ne akarjon velem találkozni, mert elkaphatja. A telefont azonban nem vette fel, így aztán nagy mérgemben elsétáltam a sarokig, ahol sikerült annyira felstrófolnom magam azon, hogy ilyen durván lepattintott, hogy megkíséreltem újra felhívni, azzal a monológgal, hogy mekkora egy fasz, mikor egy nagyon kedves hangú férfi felvette a telefont és csak annyit szólt bele, hogy: ugye már itt vagy? Én pedig erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy nearly… vagyis kútba esett a malária és a 3. világháború.

Visszasétáltam a liftesfiúhoz, aki addigra már előre köszönt, letörölhetetlen vigyorral az arcán, hősként beszálltam és levitettem magam az étterembe. Aztán amikor kinyílt az ajtó ismét inamba szállt a bátorságom, hogy nem én ide nem… balerinacipő, pufi dzseki… nincs az az isten… de a liftesfiú barátságosan vállon taszajtott (halvány sejtésem támadt, hogy minél hamarabb túl akart esni rajtam), egyenesen R. karjaiba, ahol én csak annyit tudtam kinyögni: Szia-helló, hátizé… örülök, hogy megismerhetlek. Igen, természetesen magyarul. Így aztán bámultunk egy darabig egymásra, mint borjú az új kapura, mire csak sikerült magamból kipréselni egy Hellót. Aztán sikerült helyet is találnunk, majd R. egy “uramisten, de jól nézel ki“-vel indított. Mire én barátságosan csak annyit reagáltam, hogy: biztosan vak vagy. Durrr… a boros palackunk, hatalmas csattanással vágódott a padlónak. A következő megszólalásomat, miszerint: és tényleg… a borospoharam bánta. Ennél a pontnál fontosnak tartottam megemlíteni, hogy igen szarul beszélek angolul, de valami oknál fogva a szarkazmusom remekül működik még így is.

Aztán elveszítettem a fonalat, mert végtelenül cuki volt, szeret olvasni, imádja a kutyáját, olvasta és látta az össze Harry Pottert, szerinte is Amy és Rory volt eddig a legjobb utazótársai a Dokinak, sírt a Ps. I love you-n, jah, és eleve könyvvel érkezett. Szóval a csávó megvett engem kilóra, arról ne is szóljunk, hogy vörös és szeplős a füle, amitől én elalélok. Mikor felkereste a mellékhelységet, egy sanda pillantással meglestem a borunk árát. Bár ne tettem volna, mert itt szembesültem azzal, hogy nem csak a liftesfiú miatt puccos egy hely, hanem a bor ára miatt is. Kb. ketten együtt több mint 3 heti travelcard összegét ittuk meg, vagy másképpen 2 heti lakhatásomat, én pedig szerencsétlen hülyeként 10 fonttal a zsebemben indultam el, hogy majd legfeljebb fizetek egy sört…

Hát, nem barátságos hátba veregetéssel váltunk el, azt kell, hogy mondjam. Lovagként felhívott este is, hogy biztosan hazaértem e már és közölte velem, hogy kurvára jól csókolok. Nem kapott szarkasztikus megjegyzést, amit hiányolt is. Már ezért is dupla piros pont jár. De mondtam neki, hogy ne reménykedjen a következő találkozónknál felkészülök több epés megjegyzéssel.

Mivel gyakorlatilag kisregényt írtam ehhez a bejegyzéshez, tessék ellátni engem ennek megfelelő számú kommentekkel. Jah, igen. Van egy bátyja.

Two faces city

Reggel a szokásos egy órás buszút valami meglepő és váratlan fordulattal csak fél órámba került, így leszállva az Oxford Circus-on arra az elhatározásra jutottam, hogy besétálok a munkahelyemre. Végigsétáltam a Regent Streeten, rákanyarodtam a Piccadillyre, integettem egyet az Erosz szobornak, elcaplattam a Haymarket lovai előtt, átsétáltam a Trafalgar Square oroszlánjai előtt, kikerültem a szökőkútjait, végigfutottam a lépcsőkön, megcsodáltam a National Gallery oszlopait, St. Martin-Fields Church kecses sziluetjét, majd a National Opera következik mielőtt beléptem volna a munkahelyemre.

Itt a turisták által sűrűn látogatott környékeken, ma kora reggel egyedül voltam. Egyes egyedül. Egyedül sétáltam át a Trafalgar Square-n, a Piccadilly-n… Mintha nem is az emberektől nyüzsgő Londonban jártam volna. Ott ahol tömeg, zaj, kavalkád van nap, mint nap, most csend és üresség fogadott. Fülemben Mumfordékkal, arcomon mosollyal tettem meg az utat, ilyenkor úgy érzem igazi londoni vagyok.

Travelcard

Itt tartózkodásom alatt most másodszor vettem travelcardot, mert egy részről kurva drága, más részről viszont bárhova eljutok busszal, ahová csak akarok, így hatalmas pénzkidobásnak tartom, viszont ha azt veszem, hogy ma életemben először utaztam DLR-en… hát… mesélek, jó?

A DLR voltaképp gyorsvasút, ami a föld fölött közlekedik, tehát mindent látsz belőle, viszont nem vezeti senki. Ügyes, mi? Érdemes pl. Greenwich-be azzal menni, mert átvisz Isle of Dog-on, ahol megcsodálhatod a csatornákat, a felhőkarcolókat, hogy aztán elvessz a vidéki Angliában, amint Greenwichbe érsz. Mert menthetetlenül ez történik veled, amint kilépsz a megálló kapuján. Apró házak, picinyke boltok, olyan mint egy színes-illatos cupcake, csak bele tudnál harapni, helyette viszont kortyokban nyeled azt a csodálatos esszenciát, amit Greenwich nyújt feléd. Cutty Sark kecses alakja bukkan fel a sarkon, titkos alagúton átsétálhatsz a Temze alatt a szomszédos Isle of Dogs-ra. Royal Navy Collage, egyszerűen kihagyhatatlan, a csodaszép dísztermével és a gipszberakásos kápolnájával. A Collage területéről kilépve egyből Dickens egyik kedvenc söröző helyébe botlasz. Stílszerűen a Temzére néz, mellette Nelson admirális kackiás szobra.

Van itt a Királynőnek is rezidenciája, közvetlenül a Tengerészeti Múzeum mellett, a kertjében már éppen bontják az olimpiára felállított ideiglenes stadiont. Ez persze nem akadályoz abban, hogy felmássz az Obszervatóriumhoz, hogy te is átlépd a nullát. Hozzáteszem, nagyjából minden nap átlépem, ugyanis Stratforban ahol lakunk pont a buszállomáson keresztül vezet a meridián. Ohhhyeah. Aztán piac, ahol a kütyütől, a mütyüig minden megtalálható. (Bab, kapsz tőlem egy fülbevalót, megint!) Édes piciri palacsintákkal megfejelve.

Majd gyors vágta a DLR-hez és metrózás tova Hampstead-be, hogy végigsétáljunk a Vale of Heath-en. Kutyákba botoljunk és svéd pasival tereferéljünk a “csodálatos” angliai időjárásról. Megtudjuk, hogy 1730-ban hol volt a helyi fogda, hogy hol lakott a híres indiai író, Tagore. Aztán egy Oxfamba betérve megvegyem a világ egyik legfurcsább Harry Potter kötetét. Előző nap pedig potom pénzért életem első kemény fedeles DW kötetét. És a hajamat is befestettem valahogy közben, a fene sem érti mikor és hogyan. Arról nem is beszélve, hogy fáj mindenem, de az offjaim felbecsülhetetlenek, azt azért tudjátok.

Come along Ponds

Nyilván sírtam. Ez egyébként az én esetemben magától érthetődő. Pedig fel voltam készülve rá, komolyan fel. De erre nem lehet. Az utolsó rész Pondokkal. És freaky weeping angel-szekkel, amiktől eleve beszarok. Szóval, jó volt annak ellenére, hogy az utolsó rész Pondokkal. Az utolsó rész Pondokkal… bassza meg erre nem lehet felkészülni. Roryt akarom, meg Amyt és nem Rivert. Vagy adják vissza David Tennatnt. Vagy Roryt és Amyt. És nem akarok több weeping angels-t, mert lefosom tőlük a bokámat. Zseniális rész volt, de hatalmas űr maradt utána. Sírjatok velem.