2012. október 10., szerda

Actung Baby


Megint számcímekben utazunk. Aki kitalálja az előadót és a poszt szövegével kapcsolatos összefüggést az kap egy Kate és Willy álarcot. Esküszöm, nagyon menő cuccok.
Az igazság az, hogy pörgetjük magunk előtt ezt a költözés dolgot, már voltunk egy-két helyen háztűznézőben. Sajnos eddig csak koszos lepukkant patkánylyukakat láttunk, de tudom, hogy felcsillan a szerencse napja és megkapjuk a csinos napfényes szobánkat, valahol Kensington, Notthing Hill, Bayswater, Camden környékén. Igen, tudom, nincsenek nagy igényeink. Persze rendszeresen éjszaka nyomulunk valahol London különböző kerületeiben, amiket általában nappali fénynél csak én láttam, mert vagy arra jártam Blackett listáját követve, vagy a buzi buszok miatt, vagy pedig munkaügyből kifolyólag. Így aztán gyakorlatilag zsebtérképként funkcionálok, mert pontosan tudom London mely részei gázok, mely részei lakhatóak.
Persze olyanra én sem vagyok felkészülve, hogy reggel még Ern-nel beszélek telefonon, aztán átpasszol Sergonak, akinek viszont úgy kell könyörögni, hogy szólaljon meg abban a kurva telefonba, mert a brummogásából semmit sem értek. Végül sikerül összehozni vele egy randit, valahol a Seven Sistersnél egy vasúti aluljáró alatt, amikor is bemutatkozik Martinként. Kérdésünkre, hogy akkor ki Sergo, azt mondja, hogy ő maga. Ezek után már csak röhögve kérdeztük meg tőle, hogy bocs, de akkor meg ki a tököm az az Ern? Sajnos a szállás, amit mutatott egy kb. egy méter széles lépcső 3. emeletén van, egy-egy lépcsőfordulóban más-más szobákkal, fürdővel, konyhával. Kicsit olyan, mint valami ákom-bákom épület, a szobában kb. bombát robbantottak, én még ekkora kupit életemben nem láttam, pedig mi is gyakorlatilag campingben élünk.
Egy magyar házban is jártunk. A fürdőszobában óriás csimbókok leledzettek, a wc úgy nézett ki, mint a vasúti resti mellékhelysége. A konyhai üzenőfalon pedig elolvashattuk, hogy a lakók trehányak és nem fizetnek rendesen. Szóval, hagytuk az egészet a fenébe. Azóta is szobákat nézünk, hátha egyszer belefutunk álmaink kérójába, addig viszont campingezünk tovább.
Közben pedig volt megint egy randim, R-rel az ír bankárral. Mármint itt Londonban bankár, de egyébként ír. Úgy látszik vonzom az ír pasikat, bár ellentétben Ken-nel R. akcentusát nehezebben értettem meg. De ne siessünk ennyire előre. Megbeszéltünk egy randi helyet a Bishopsgate-en, vagyis ő javasolta, hogy az egy szuper hely. Oda is értem időben, ami nálam kész csoda, aztán álltam előtte és úgy döntöttem, hogy nincs az az öregisten, hogy én ide betegyem a lábam. Ha azt mondom puccos hely, akkor még keveset mondtam, konkrétan lifttel és liftesfiúval lehet lemenni a szórakozóhelyre, nincs más alternatíva. Szóval álltam előtte, bámultam a liftesfiút, az órámat – hogy mennyire ciki már, hogy elkések -, végül pánikba esve felhívtam O.-t, hogy adjon tanácsot, mert én ide nem megyek be az tuti. O. szerint azonnal húzzam be a seggem, mert hátha megtalálom a férjem, ami nálam elég nyomós indok, de annyira nem, hogy be is menjek. Pár perc elteltével – mire éppen összeszedtem magam, hogy akkor most bemegyek – iszonyú jól öltözött emberek özönlöttek be a liftbe, én meg ott álltam a balerina cipőmben, farmerban, kék blúzban és Primarkos pufi dzsekiben és úgy döntöttem, hogy bzdmeg, hát én ide nem megyek be. Gondoltam felhívom R-t, hogy amíg ideértem kitört a 3. világháború és ez nyilván nyomós indok, hogy ma ne találkozzuk és még a tetejében maláriás is lettem, szóval, tutira ne akarjon velem találkozni, mert elkaphatja. A telefont azonban nem vette fel, így aztán nagy mérgemben elsétáltam a sarokig, ahol sikerült annyira felstrófolnom magam azon, hogy ilyen durván lepattintott, hogy megkíséreltem újra felhívni, azzal a monológgal, hogy mekkora egy fasz, mikor egy nagyon kedves hangú férfi felvette a telefont és csak annyit szólt bele, hogy: ugye már itt vagy? Én pedig erre csak annyit tudtam kinyögni, hogy nearly… vagyis kútba esett a malária és a 3. világháború.
Visszasétáltam a liftesfiúhoz, aki addigra már előre köszönt, letörölhetetlen vigyorral az arcán, hősként beszálltam és levitettem magam az étterembe. Aztán amikor kinyílt az ajtó ismét inamba szállt a bátorságom, hogy nem én ide nem… balerinacipő, pufi dzseki… nincs az az isten… de a liftesfiú barátságosan vállon taszajtott (halvány sejtésem támadt, hogy minél hamarabb túl akart esni rajtam), egyenesen R. karjaiba, ahol én csak annyit tudtam kinyögni: Szia-helló, hátizé… örülök, hogy megismerhetlek. Igen, természetesen magyarul. Így aztán bámultunk egy darabig egymásra, mint borjú az új kapura, mire csak sikerült magamból kipréselni egy Hellót. Aztán sikerült helyet is találnunk, majd R. egy “uramisten, de jól nézel ki“-vel indított. Mire én barátságosan csak annyit reagáltam, hogy: biztosan vak vagy. Durrr… a boros palackunk, hatalmas csattanással vágódott a padlónak. A következő megszólalásomat, miszerint: és tényleg… a borospoharam bánta. Ennél a pontnál fontosnak tartottam megemlíteni, hogy igen szarul beszélek angolul, de valami oknál fogva a szarkazmusom remekül működik még így is.
Aztán elveszítettem a fonalat, mert végtelenül cuki volt, szeret olvasni, imádja a kutyáját, olvasta és látta az össze Harry Pottert, szerinte is Amy és Rory volt eddig a legjobb utazótársai a Dokinak, sírt a Ps. I love you-n, jah, és eleve könyvvel érkezett. Szóval a csávó megvett engem kilóra, arról ne is szóljunk, hogy vörös és szeplős a füle, amitől én elalélok. Mikor felkereste a mellékhelységet, egy sanda pillantással meglestem a borunk árát. Bár ne tettem volna, mert itt szembesültem azzal, hogy nem csak a liftesfiú miatt puccos egy hely, hanem a bor ára miatt is. Kb. ketten együtt több mint 3 heti travelcard összegét ittuk meg, vagy másképpen 2 heti lakhatásomat, én pedig szerencsétlen hülyeként 10 fonttal a zsebemben indultam el, hogy majd legfeljebb fizetek egy sört…
Hát, nem barátságos hátba veregetéssel váltunk el, azt kell, hogy mondjam. Lovagként felhívott este is, hogy biztosan hazaértem e már és közölte velem, hogy kurvára jól csókolok. Nem kapott szarkasztikus megjegyzést, amit hiányolt is. Már ezért is dupla piros pont jár. De mondtam neki, hogy ne reménykedjen a következő találkozónknál felkészülök több epés megjegyzéssel.
Mivel gyakorlatilag kisregényt írtam ehhez a bejegyzéshez, tessék ellátni engem ennek megfelelő számú kommentekkel. Jah, igen. Van egy bátyja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése