Braxton-Hicks

A terhességben az is jó, hogy olyan dolgokat tanulhatsz meg, amiről azelőtt halvány segéd fogalmad sem volt. Mondjuk néhány esetben ezeket az információkat szívem szerint simán kihagytam volna, megspórolva magamnak egy csomó parát. De igazából nem lehet megkerülni ezeket, mert mindenki a kerek világon fontos és kihagyhatatlan tényekkel üldöz gyakorlatilag minden nap. Mert azt az egyet már megtanultam ennyi idő alatt, hogy mindenki ért a terhességemhez, még az is, aki életében nem szült és nem is fog - igen, a férfiakról van szó.

Eleve indokolanul parás vagyok, még szokom a gondolatot, hogy innentől életem végéig egy másik élet van rám bízva és ettől a ténytől nem igazán alszom jól. Mondjuk Ficánka sem segít sokat, mert rendszeresen alvásidőre összpontosítja a mocorgási és rúgdosási kényszerét. Így aztán lassan ott tartottunk, hogy minden hajnalban elolvastam egy delfin könyvet, szaporítva ezzel is a molyos olvasásaimat. E. már meg sem ébredt ezekre, hála a Kobo állítható fényerősségének. Én viszont olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb, mint a VP könyvekből soha ki nem fogyó szerelmi háromszögek és a 70-es évek ifjúsági irodalmának szocialista tanításai.

Aztán valahogy azt vettem észre, hogy átalszom az éjszakákat, ami kellően üdítő volt közel 6 hét után. El is könyveltem magamban, hogy a gyermekem egy zseni, magától rájött, hogy sokkal könnyebb az élet egy kipihent gazdatesttel. Aztán elovastam A Könyvet, amiben leírták, hogy mostantól fejlődik igazából az agya, szóval képtelen még olyan összetett gondolatokra, mint, hogy mi a jó neki és nekem. Bár ettől a ténytől eltekintve a gyerekem még nyilvánvalóan zseni. Viszont a legnagyobb parát az okozta, mikor napközben is elfelejtett mozogni, én meg tisztára beparáztam, hogy baj van, valami nem stimmel, úristen, úristen... Annyira, hogy végül a kórház sürgősségi ultrahangján kötöttünk ki, ahol két másodperc alatt kiderült, hogy minden rendben van csak Ficánka feljebb költözött. Így a pocakom azon részében mocorog, ahol nagyobb hely van, ezért is nem érzem. Mint kiderült ez a normális. Ami előtte volt az kicsit furcsa, mármint a sok mocorgás, de ha azt vesszük az is normális. Szóval, minden normális, csak én vagyok vadászrepülő.

Mostanábban reggelente meg Braxton-Hicks-szel szórakoztat, ami annyit tesz, hogy a hasam különböző alakot vesz fel - leginkább kocka formát - és úgy feszít percekig. Újabb ijesző dolog, amitől a frász kerülget, és persze ez is tök normális. Mondjuk a magyar neve szerintem sokkal rémisztőbb, mert előre vetíti azt, hogy a neheze még hátra van. Jóslófájások. Ízlelgessük ezt a szót. Bár inkább még ne.

Lost in time

Kb. milliószor fogalmaztam már magamban új bejegyzést az elmúlt napokban, de mire időm is lett volna leírni már mind érvényüket vesztették.

Mondjuk úgy, hogy voltak iszonyatosan stresszes napok, mikor a testem úgy reagált, hogy az orromból és a számból ömlött a vér. A védőnő szerint ezzel egészen addig nincsen baj, amíg magától eláll egy-két perc után és nem szédülök utána. Elég ijesztő, de ez igazából nem szól másról, mint arról, hogy túl hirtelen ment fel a vérnyomásom rövid idő alatt. Jellemzően a melóban szokott rámjönni, mikor Tomeknak rossz napja van és a csapaton éli ki magát. Én meg ilyenkor a kárpiton, de áztattam már el vérrel ablakkeretet, wc csészét és ágyneműt is. 

A stresszt aztán szépen haza is cipeltem, ahol jól összekaptam E-vel. Szegényem meg marhára nem értette, hogy éppen mi a bajom. Mondjuk én sem. Végül egy kiadós bőgés után még az orrom vére is szépen eleredt. Amire akkor már a házi praktikák sem hatottak, így kénytelenek voltunk kórházba menni. Mire odaértünk persze elmúlt, csak az ijedségünk maradt. Szerencsére a védőnők isteni jófejek, mindent el is magyaráznak, nem csak nekem, de E-nek is. A megoldás nyilván az lett, hogy több időt kell együtt töltenünk és nekem kevesebbet stresszelnem.

Végre elkezdtem hízni is, szerintem brutálisan látványosan. Mások szerint viszont alig látszik rajtam valami. Melóban kb. még mindig látványosságnak számítok: a lány, akin nem látszik, hogy terhes. Mondjuk ez szerintem nem igaz, mert épp a napokban kellett megvennem életem első terhesnadrágját és beruháznom új pólókba, mert a régiekben nem férek nele. Nagyjából itt jutott el a tudatomig, hogy az összes nyár holmimat elfelejthetem, mert esély sincs rá, hogy rámjöjjenek. Szóval, 60 kiló, helló!

4 and the half

Avagy, kicsit nagyobban, kerekebben. És leamortizálódva. Mert a várandós könyvekben nincs az sehol sem leírva, hogy dög fáradt leszel, a lépcsőn felfelé a 100 éves anyóka is leelőz, zabálhatsz mint a disznó, de nem hízol - valaki más hízik helyetted, rémálmaid vannak, éjjelente nem alszol, pisilned kell - folyton, ha nem sietsz, magadra vess... én szóltam! viszket, húzódik, fáj, a melled is, vérzik az ínyed, az orrod is, horkolsz - durván hangosan, pukizol - hangosan, sokat, mint egy tengerész. Közben pedig gyönyörű vagy és kívánatos nem. Éljen a második trimeszter!

Közben meg valahogy imádok terhes lenni, babát várni. Teljesen elalélok miközben belémrúg. Simogatom, becézgetem a hasam, beszélek hozzá. Meghallgatjuk a kedvenc zenéimet, hangos könyveimet. Védőnőhöz járok, meg ultrahangokra, együtt izgulok a nagyikkal, hogy vajon megmutatja e. Szóval imádom, már most imádom mindenét. Csak ne kéne menetrendszerint felébrednem hajnalban arra, hogy kirúgja az oldalamat, pörög, forog, feszít. Mostanra elértük az egy hajnal - egy könyv sémát. Lassan kifogyok a könyvekből, még szerencse, hogy a díler hálózatom itt kint is működik. 

És persze voltunk otthon is. Otthon otthon. Anyával. Meglátogatott a nővérem is, az igazi. Bár ettől kicsit úgy éreztem magam, mint valami állatka, akit ketrecbe zártak és mutogatnak, hogy: né má, hát nem édes, hogy gömbölyödik. Komolyan, emberek úgy beszélgetnek a pocakomról, mintha ott sem lennék. És tapogatják, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Elvégre én sem megyek oda másokhoz, hogy megfogjam a mellüket például. Gondolom idővel ez csak rosszabb lesz. Jah, és a kérdések! Elgondolkodtam, hogy csináltatok egy pólót, megválaszolván az össze idióta kérdést. Szerintem sikerem lenne.

A legjobb persze az Anyával, Majával és a barátokkal töltött percek voltak a legjobbak. Az, hogy végre átölelhettem őket, beszélhettem velük és kicsit részese lehettem a mindennapjaiknak. És persze bőgtem, sokat. Azt hiszem a legrosszabb pont az volt, mikor láttam Kisbab-ot elmenni. Láttam, ahogyan potyognak a könnyei. Én pedig az ablak túloldalán zokogtam az asztalra rogyva. Soha sem lesz könnyebb a búcsúzás. 

Vizsla

Most, hogy Anyóskáék half term szabadságukat töltik Anglia valamelyik távoli csücskében, megkaptam ama nemes feladatot, hogy főzzek az embernek. Aki ismer az tudja, hogy gyűlölök főzni, így nekem eddig teljesen jó volt, hogy Anyóska nem engedett a konyhája közelébe se, mondván, hogy Apukának nagyon kényes a gyomra, ki tudja, hogy a magyar ételektől miket produkálna.

Most viszont nyilván E. nem maradhat étel nélkül, így kénytelen vagyok főzni. E. már előre retteget, mert én folyton azt mondogattam neki, hogy nem tudok főzni, ami egyébként nem igaz, csak könnyebb ezt a magyarázatot adni. Tudok főzni, de utálok, én enni szeretek és pont. 

Tegnap aztán pörkölt volt csiga (vagy valami hasonló) tésztával, ami igazán jól sikerült, E. kétszer is evett belőle. Majd jólesően elnyújtózva az ágyon konstatálta, hogy mégis tudok főzni, és ez milyen jó. És még a vizsla is jó volt. Ezt a részét nem pontosan értettem, ezért visszakérdeztem: hogy mi? Vizsla. Milyen vizsla? Hát, amit főztél. Kipukkant belőlem a röhögés, E. pedig bámult nagy kerek szemekkel, hogy mi bajom. Szóval, csak, hogy mindenki tudja tegnap nálunk kutya volt vacsorára, szép gusztusosan megterítve, csigatésztával.

Persze később azért tisztáztuk, hogy a vizsla az a nagy barna kutyus, amit meg vacsorára ettünk az pörkölt volt. Ma brassói lesz, igazán kíváncsi leszek rá, hogy szerinte mégis mit eszünk ma.

Fuckyeah

Valami cudar véletlen folyamán tagja lettem egy face csoportnak, ami a volt általános iskolámról szól. Az, hogy olyan képek is kikerültek oda, amit szívem szerint megsemmisítenék, azt inkább hagyjuk. Pedig meg kell, hogy állapítsam, hogy az akkori énképemmel ellentétben egészen jó kis csaj voltam. Leginkább azonban az osztálytársaim és a tanáraim miatt esnék neki ezeknek a képeknek ollóval, filctollal vagy öngyújtóval. A kép feltöltőjének is.

Arról nem is szólva, hogy az oldalon mennek a súlyos nyelvcsapások a volt osztályfőnökömnek, aki szerintem egy kétes értékű álszent köcsög. Még élénken emlékszem a 8.-os felvilágosító óráira, amikor kicikizett a kis melleim miatt. A melleim miatt, mindenki előtt. És tegyük hozzá, hogy nőről beszélünk. Az pedig csak egy utolsó adalék, hogy a legutolsó osztálykirándulásunkon gyakorlatilag szemet hunyt afölött, hogy az osztály háromnegyed része egymásba gabalyodva dugott, szexelt, kavart, miközben ő úgy tett, mintha aludna (páran - egészen pontosan 3-an, lányok - próbáltuk felébreszteni, elmondani neki mi történik, de végig sem hallgatva minket visszazavart minket a hálótermünkbe, a szexelő kölkök közé.) Majd hazafelé a buszon előadta, hogy mindannyian felelősek vagyunk a tetteinkért, mert már felnőttek(!) vagyunk. 13-14 éves kamaszok, mint felnőttek. Azóta is emésztem.

Isteni szerencséje volt, hogy egyetlen lány sem esett akkor teherbe, és mostani eszemmel tutira elmeséltem volna amit hazaérek Anyunak. Az akkori eszemmel viszont borzasztóan meg volt ijedve. Értettem, hogy ez a dolog valahogy nem normális, de egy "okos", felnőtt ember, az osztályfőnököm mondta és adta rá a felhatalmazást. A mai eszem azt súgja, hogy ha mindez az én gyerekemmel történne, én ennek a tanárnak a belét is kiereszteném. Mások pedig, hevesen nyalnak neki, piedosztára emelik, kedvenc tanáruknak szólítják. Én pedig hallgatok, és kurvára nem értem, hogy a faszba kerültem ebbe a facebook csoportba, mikor az elmúlt 23 évemet azzal töltöttem, hogy igyekeztem messziről elkerülni mindent és mindenkit, aki ahhoz a mocskos helyhez kötött.

About... us

Szóval, nem az a csajszi vagyok, aki szereti lépten-nyomon hangoztatni, hogy babát várok. A melóban is csak pár hete terjedt el, pontosabban akkor, mikor elkezdtem hordani a "baby on board" kitűzőt a kabátomon, ami itt egyébként kötelező kellék, mert ebből tudja mindenki, hogy át kell adniuk a helyüket a tömegközlekedésen. Ez általában sikerül is, pl. a metró sztrájk alatt végig volt ülőhelyem a zsúfolt buszokon és csak a legritkább esetben maradok állva, pl. ha csak egy-két megállót megyek.

Közben sikerül szert tennünk egy pelenkázóasztalra is, az egyik vendégünk jóvoltából. Először ugyan egy bejárónői melót ajánlott fel, amit a terhességemre hivatkozva visszautasítottam. De úgy tűnik ez nem szegte kedvét, mert rögtön utána felajánlott egy 300 font értékű pelenkázóasztalt. Ami ugyan most elfoglalja a szobánk felét, de gyönyörű, hófehér, három nagy fiókkal, mosható pelenkázóbetéttel. Azt még ugyan nem tudjuk, hogy hova tesszük ezek után a kiságyat, de biztosan meglesz a helye annak is, pl. úgy, hogy az életben többet nem mászunk ki az ágyból, vagy kitesszük az új szekrényeket, esetleg a tvt. Mikor elmentünk a cuccért már akkor szembesültünk vele, hogy hatalmas. Konkrétan nem fért be a kombiba, csak darabokban. 

Arról nem is beszélve, hogy egy zacskó babaruha és egy turmixgép is a kocsiba került. Mondjuk az egész fölött még mindig nem tudok napirendre térni, egy nyilvánvalóan kőgazdag csajszi egyszerűen nekem ad egy kurva drága holmit, csak úgy. Meg vagyok hatva, komolyan.

Aztán voltunk védőnőnél és szülőotthonban, ahol elvileg szülni fogok. Jelenleg úgy érzem, hogy tök tetszik, modern, csendes, szép. A védőnő pedig cuki. Mondjuk azon megdöbbent mikor közöltem vele, hogy már érzem ahogyan mozog. Próbált is hárítani, hogy az biztosan nem az, majd megpróbálta meghallgatni a baba szívhangját. Kb. 15-20 percet próbálkozott, mert Ficánka nem igazán akart egyhelyben maradni, majd bemutatta a híres körbepörgő-forgó rúgását is, amivel sikerült meggyőznünk a védőnőt, arról, hogy érezhetően mocorog.

Stupid questions

Persze az ember lánya tartja a barátait és ismerőseit annyira értelmesnek, hogy nem kérdeznek hülyeségeket a terhességgel kapcsolatban. Aztán valahogy eljön az a pont, mikor átszakad a hülyeség gátja és olyan baromságokkal árasztanak el, hogy csak kapkodom a fejem. E. szerint ezek a kérdések egyenes arányosságban állnak a pocakom növekedésével és akkor még a hastapogatókról még nem is szóltam.

Az apja vezetéknevét kapja majd? - Gondolkodtunk rajta, hogy megkérjük Vilmos herceget, hogy vegye a nevére (William Arthur Philip Louis Mountbatten-Windsor of Wales), de rájöttünk, hogy a Mustafa már így is éppen elég kibaszás lesz neki.

Magyarul fogsz beszélni hozzá? - Nem, japánul, bár kicsit gondban vagyok az "aranycicavirág rózsabojtos nyuszó-muszkója" tükörfordításával.

És mozog már? - Sőt, csajokat és/vagy pasikat hoz fel a kéróra és tegnap már zsebpénzemelést is kért.

Khm... a pasid és te szoktatok... izé...? - Viccelsz? Most, hogy megvan a baba már minek...

És, híztál már? - Nem, viccből van ez a kis dudor itt elől.

Kívánós vagy? - Ilyen kérdések után szinte kívánom, hogy megüthesselek.

Milyen vallású lesz? - Úgy gondoltuk a meglévő közül egyik sem elégíti ki az igényeinket, ezért újat alapítunk majd.

A legrosszabb, hogy ezzel még nyilvánvalóan nem úsztuk meg, van itt még ahonnan ez jött.