2012. október 24., szerda

Day of Inns


Trutymákos szar idő ellenére (Igen, Londonban végérvényesen beköszöntött az ősz.), nyakamba vettem a várost, valami fedett helyet keresve, ahol jól ellehetek, míg odakint köd van és zimankó. Irány a John Soane Múzeum, amit ugyan nem tartalmazott Blackett listája, viszont a híres Lincoln’s Inn Fields mellett található, amit viszont igen. Ez a múzeum benne foglaltatik a világ legjobb múzeumainak listájában, annak ellenére, hogy nagyon kicsi.
Kívülről pont úgy néz ki, mint az összes Lincoln’s Inn Fields-i sorház, kicsit talán extravagánsabb a kilógó erkélyeivel, de mit is várhatunk egy olyan embertől, aki Anglia egyik legnevesebb építésze volt és fantasztikus neo-klasszicista épületeket tervezett, mint pl. a Bank of England vagy a Royal Hospital Chelsea-ben. Mindenki tudja róla, hogy nem szerelemből nősült, hanem pénzért, de egy téglakészítő mester fiaként más lehetősége nem volt a kiugrásra. Szenvedélyesen gyűjtött mindent, ami egy kicsit is megfogta a fantáziáját. Imádta a fények és a tükör játékát, élt-halt Egyiptomért, a könyvekért, a finom, precíz órákért. Gyakorlatilag mindent szeretett, ami a pontos és megtervezett munka gyümölcse. Háza ennek ellenére pont úgy néz ki, mint egy labirintus, tükrökkel, folyósokkal, színes ablaküvegekkel, átriumokkal, keskeny pázmákkal. A falakon pedig minden négyzetmétert szobortöredékek, festmények, rajzok, metszetek borítanak. A mennyezet festet üvegablakokkal, apró kiszögelésekkel van tele. Azt sem tudod hova kapd a fejed, mert ha felfele nézel, beleütközöl egy szarkofágba. Ha lefele nézel, viszont lemaradsz a reggeliző szoba festett üvegablakos mennyezetéről. A lépteidet apró neszek, nyikorgó fapadló kíséri és félhomály. Bizony mondom néktek, a British Museum sehol sincs hozzá képest.
Kilépve a félhomályból mondhatnám, hogy a napfényes Lincoln’s Inn fogadott, de a helyzet az, hogy köd van és ősz. Viszont a hatalmas platánfák így is csodaszépek, keresztülvágva a parkon pedig érdemes tudni, hogy alattunk van a világ egyik legnagyobb légvédelmi folyosó hálózata, amit a II. világháborúban használtak és még ma is működőképes. A park hatalmas, ne is várjunk mást, ez London. Alapterülete pont annyi, mint a gízai nagy piramis-nak és pont olyan a tájolása is. Ez a park, ami voltaképp tér, szolgált alapul a New York-i Central park megépítéséhez.
Szomszédságában található a Great Hall and Library, ami az elő kapuja annak csodálatos épületkomplexusnak, ahol a sznob, gazdag fiatalok ügyvédnek, politikusnak, bankembereknek tanulhatnak. Gyönyörű zöld fű, szökőkutak, mókusok, platánfák, parókás egyetemi tanárok. Mindez olyan épületekkel körülvéve, amelyek minden pólusából árad a történelem és a hagyomány. A campusok között keskeny sétányok kanyarognak a döbbenetesen zöld fű mellett, körülötted elképesztő csend, hogy aztán egy keskeny ajtón kilépve újból a Holborn elképesztően zajos forgatagában találd magad.
Jönnek az Inn-ek. Minden oldalról támadnak, komolyan csak kapkodod a fejed… Staple Inn, Clifford’s Inn, Serjeant’s Inn, Clement’s Inn, Gray’s Inn, Inner Temlpe (jah, az nem is…) és fényképezel, mint egy megvadult japán turista. Kicsit potyázom a London Walks csapatával, megtudom, hogy a környéken van egy híres viktoriánus nyilvános wc is. Sajnos fényképes bizonyíték nem született róla, mert a környék le van zárva, felújítások miatt.
Le kell fényképezni, még a sárkányt is, ami a City és a belváros határa, meg a magányos sziget templomát. Ha már ott vagyok a Sommerset House sem maradhat le, még akkor sem, ha a Waterloo híd alatti könyves vásár kitárt karokkal húz maga felé. Erős vagyok, nem veszek könyvet. Így is van egy rakattal (újabb Doctor Who kötet került a birtokomba, hála az én gyönyörűséges, szépséges, tüneményes könyvtáramnak).
Most pedig irány a 16-os busz. Bon voyage.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése