Most volt először, hogy sírva távoztam a munkahelyemről és most először fizettem múzeumért Londonban. Mindezt nagyjából 17 órán belül, szóval eseménydús napom volt. De kezdem az elején.
Nem volt jó napom a melóban, borzasztó nehezen bírom az igazságtalanságot és a megalázást. Igen, tudom... jókor mondom... miután lehúztam egy évet már szobalányként. De tény, hogy a HH-ban csak most találkoztam ezzel a jelenséggel először. Délutánosként az is a dolgom, hogy a recepcióról összeszedjem a szemet, felvigyem a tisztítóból érkezett ruhákat a megfelelő szobákba. A recis kuka csurig volt, mellette egy papírzacskó szintén csuftig napilapokkal. Felmarkoltam az egészet és bedobtam a megsemmisítőbe. Történt mindez 4 órakor. Nyolc órakor pedig felhívott a duty manager, hogy hova tettem a papírzacskót, mert a vendég keresi. Mondtam, hogy nagyon sajnálom, azt hittem, hogy szemét és kidobtam a darálóba. Lekisért a darálóhoz, kinyitatta a lerakót és rámparancsolt, hogy kerítsem elő a papírzacskót. A megsemmisítőbe konyhai maradékot, törött üveget, papírt... gyakorlatilag bármit bedobunk és egy nagy gép szépen apró fecnikre szakítja, töri, aprítja az egészet. Arra, hogy megtaláljam azt a nyamvadt papírzacskót, akkora esélyem volt, hogy... semmi. De nem baj, mert a duty managert ez nem zavarta, rámparancsolt, hogy pakoljam ki a feléig és utána vissza, remélve, hogy megtalálom közben a papírzacskót. Adott mellém őrt is, hogy meg ne tudjak szökni. Mindezt az esti szervíz kellős közepén. Két órámba került ez a huncutság, hogy leássak a trutyis, bőzölgő, tocsogó kuka közepéig és visszapakoljam bele ugyanazt. Utána még mosolyogva kellett szobákba kopognom, hogy kérnek e esti szervízt. Nem volt őszinte a mosolyom és az illatom sem volt rózsa. De és ez most egy óriási de, egy hős voltam, nem bőgtem, egészen addig, míg meg nem láttam E.-t, na de akkor aztán minden kijött belőlem. Gyakorlatilag taknyom-nyálam összefolyt úgy bőgtem Turnpike Lane kellős közepén.
Szerencsére másnap jöttem a molyos lányok és hoztak csokit, így helyreállt a világ egyensúllya. Éppen csak beestem Paddingtonra, mikor a lányok egyszerűen a nyakamba borultak, hogy milyen jó, hogy megvagyok. Őszintén én is így éreztem. Tök jó, hogy megvagyok. Elzarándokoltunk felmarkolni a London Passt, hogy aztán élvezhessük az ingyen múzeumokat, szóval így igazából nem is fizettem a múzeumért, vagyis tecnikailag nem, de egyébként a LP igazi úri mulatság, mert aranyáron mérik. Viszont legalább láttam végre a Towert és a Westminstert, és a híd motor szobáját. Őszinte leszek a Tower nem akkora durranás, mint amennyire egyébként kinéz. Mert amikor kívül sétálsz, akkor csorgatod a nyálad, hogy mennyi gyönyörűség lehet odabent, ami egyébként valóban így van, de hozzá adódik még kb. egymillió ember, akik büdösek, izzadtak, a lábadra lépnek, a nyakadba prüszkölnek és azt gondolják mivel magyarul beszélünk nem értünk angolul és így ócska vicceket engednek meg maguknak. Nem, nem vagyok türelmes az emberekkel, mikor másfél méter széles csigalépcsőn kell leereszkednem, miközben a sarkamra lépnek. És nekem ne harangozzák be a Bloody Towert úgy, hogy ott aztán eldobom az agyam, mert egy Game of Thrones epizód megnézése után simán kidobom a taccsot, itt meg kicsit unatkoztam. Szóval kedves eljövendő túristák... ha rám hallgattok, akkor Horniman-, John Soane-, Science múzeum és Greenwitch legyen az úticélotok, ha Londonba jöttök.
Viszont a Westminster gyönyörű. Hol egy kápolna, hol egy benyíló, hol egy titkos kert, folyosó, ajtó, rejtek... Imádtam, imádom minden pillanatát. Csodaszép fotók készültek ott a festett üvegablakokról, pillérekról, oszlopokról, Anglia legöregebb ajtajáról és rólunk Molyokról. Még Jeffiről is sikerült olyan képet lőnöm, amin mosolyog. Mert olyan volt az egész hely aurája, hogy ámultunk, mosolyogtunk, sutyorogtunk, csodálkoztunk. Jeffi még könyvet is vett, mert megszólította (mármint a könyv). Tower után kisimította a ráncainkat, elfújta a homlokunkról a gondokat.
Mivel szorított a vonat indulás, visszanyargaltunk a Hídhoz, hogy végigjárjuk a pincétől, a padlásig. Remek volt, végigsétálni a tetején lévő folyosón, oda-vissza, ámultunk a világ különböző hídjain (a Lánchíd is ott volt). Majd leereszkedtünk a régi motorszobába, ahol láthattuk a gőzgépeket, amik arra szolgáltak, hogy felnyissák a hidat. Levezetésképpen pedig jól megsétáltattam a lányokat végig a Southwalk-on, a Clink és a Globe mellett. Aztán mivel jól elnéztem az órát majdnam sikerült lekésniük a vonatot, nagyon metróztunk, nagyon futottunk, de végül ippeg elérték. Ők nem látták, de én végigugráltam az utolsó hajrát, amit lenyomtak a peronon. Illetve azt sem látták, hogy megpityeregtem az elutazásukat. (Ahogyan azt sem, hogy a tőlük kapott csokit majszolom, miközben ezeket a sorokat írom.)
Őszintén remélem, hogy nagyon jól érezték magukat, nekem abszolút sikerült elfelejtenem az előző buzirossz napot. Ha pedig saját lakásunk lesz visszajönnek és bepótoljuk a 9 és 3/4 vágányt.
Egy élmény volt, sajnálom, hogy a vége olyan kutya(moly)futtára sikerült, pedig búcsúzáskor is a nyakadba akartam szakadni, nem csak érkezéskor!! Én nagyon jól éreztem magam, élmény volt veled tölteni a napot és iszonyat nagy segítség voltál, hogy végre én is igazi gondtalan turistaként élvezhessem a látnivalókat és külön köszönönet a sok sok információért!! Nagy ölelés!!
VálaszTörlésÖrülök, hogy jól érezted magad, remélem maradandó élményekkel gazdagodtatok. nekem nagyon nagy élmény volt és komolyan mondom, hogy ha lesz végre saját lakásunk, akkor újból várlak egy hosszabb kiruccanásra.
VálaszTörlésNem akarok visszaélni az ajánlattal, de azért szólj, ha aktuális lesz :-D..Addig is talán ha jössz haza, akkor is megejthetünk egy egymásnak örülést!!
VálaszTörlés