Off day

Az amikor a rota-ban rád kerül a sor, hogy off-os vagy, az maga a mennyország. Egy részről azért, mert kurva fáradt vagy és rád fér a pihenés, más részről azért, mert London hatalmas és képtelenség bejárni minden zegét és zugát. Ma pl. délelőtt Camden Town-ban jártam Tatalya-val. Nagy cipő néző túrán voltunk, végül üres kézzel távoztunk. Vagyis én nem, mert sikerült 2£-ért négy gyönyörű kitűzőre szert tennem, ami ugye hülyének is megéri, hát még nekem.

Aztán immár egyedül sétáltam egy hatalmasat a kedvenc parkomban, meglátogattam Bözsit, de épp nem ért rá. Majd kalandos úton eljutottam London egyetlen magányos Tardis-ához. Mindenki általános derültségére jól körbefényképeztem. Persze, mert ők nem tudhatják mennyire felemelő dolog látni egy kék rendőrségi telefonfülkét, még akkor is, ha poros, koszos és elhagyatott. És mivel kellően nosztalgikus hangulatba kerültem, gyakorlatilag a sírás határán álltam, így muszáj volt még egy kitérőt tennem a National Gallery-be, hogy megnézzem Vincent napraforgói még mindig a helyükön vannak e. Szerencsére megvoltak, bár most igen kevés képe volt kint. Viszont Monet vízililiomai még mindig csodálatosak, Leonardo Madonnája még mindig a legszebb és Van Eyck házaspárja még mindig a legijesztőbb számomra.

Holnap pedig újra vér, verejték és könnyek.

Hurray

Mióta kint vagyok Londonban minden nap látogatottsági csúcsokat dönt a blog. Pedig az azért el kell mondanom, hogy kb. ugyanaz történik velem, mint otthon. Reggel elmegyek a melóba. A belem kihajtom, dolgozom egész nap. Este hazamegyek. Megnézem a kedvenc sorozatomat és alszom. Reggel elmegyek a melóba... stb. Persze közben oda-vissza egy-egy órát ücsörgök a piros busz felső emeletén, nézelődöm, ámuldozom vagy éppen olvasok. Ha leszállok utat török magamnak a tömegben vagy az eső elől szaladok hazáig. Almát eszem, amit még utoljára a canteen-ból csórok elfele jövet vagy bagettet rágcsálok, amit a Sainsbury's-ben vettem hazafele jövet.

Itthon morgok, mert a lakótársak nem túl kompatibilisek velem, én meg velük. Lévén, hogy tök más időbeosztásban dolgozunk. Én hajnalban kelek, este érek haza, fáradt vagyok és nyűgös, mindenki hagyjon békén. Ők normális időben kelnek, normális időben érnek haza, sokáig fent vannak, ordibálnak, megeszi a kajámat, elfelejtik visszaadni a hosszabbítómat és egyáltalán.

Azt pedig még mindig nem értem, hogyan lehet az, hogy ömlik az eső, az embernek befagy mindene (Június van, helló!), mindenki állig felöltözve mászkál és... és... és... tangapapucsban. Én ezt komolyan nem értem.

The Knights who say Ni

Ma voltam NI számot csináltatni, ami ahhoz kell, hogy az Egyesült Királyságban regisztrálva legyél, adót fizessél, egészségügyi és mindenféle más egyéb támogatást kapj. A legendáriumban azt beszélik, hogy borzasztó sok idő mire időpontot kapsz hozzájuk, ehhez képest én elsején hívtam őket és mára hívtak be. Szerintem nem rossz. Általában a postcode-od alapján a hozzád legközelebb eső Jobcentre Plus-ba kerülsz, ahol mindig millióan vannak és mind másként beszél in english, vagy egyáltalán nem. Az időpont nem számít, úgyis érkezési sorrend alapján megy az egész. Illetve, hogy mennyire tudják kimondani az ügyintézők a nevedet. Így ma többször is hálát adtam az égnek, hogy nagyjából minden nyelven kompatibilis nevem van, még akkor is, ha utálom, ahogyan a keresztnevemet ejtik az angolok. Az ügyintézőm kedves volt és aranyos, borzasztó segítőkész. Kicsit meglepődött ugyan, mikor előadtam, hogy május 30-án kijöttem, találtam szállást és másnap már dolgoztam is. Kérdezte, hogy ennyire egyszerűen? Mondtam, hogy ha az embernek nagyszerű barátai vannak, akkor minden lehetséges.

Közben persze szívszorító volt látni az a bődületesen sok embert, akik mind azért jöttek ebbe az országba, hogy pénzt keressenek, hátrahagyva maguk mögött mindent. Várakozás közben egy lengyel házaspár ült mellettem, 4 éves fiúkat hagyták otthon, hogy szerencsét próbáljanak Londonban. Szívszorító volt, ahogyan átkarolták egymást és a kisfiúk képét nézték. Majd az anyuka elsírta magát, és inkább elment, hogy rendbe szedje magát. A férfi még utána is percekig a képet nézte és simogatta a kisfiú arcát. Volt olyan, aki egy szót sem beszélt angolul, nekik azok segítettek, akik tudnak. Félelmetes, hogy nulla nyelvtudással bele mernek vágni és lesz munkájuk, lesz lakásuk... nem is értem. (Oké, ne gyerek most Norvégiával, mert az nem releváns, én beszélek a little bit english, so it's being easy to live anywhere...)

És még olyan csodás meglepetések is értek ma, hogy hallhattam A. hangját és Anyáét is. Szóval nekem ezek az öröm percei, másodpercei, annak ellenére, hogy mindenem fáj és a mára tervezett orbitális városnéző körutam elmaradt. Persze újból visszaszoktam a paradicsomos babra, ami az ördög találmánya. Ígérjétek meg, hogy soha, de soha a büdös életben nem kóstoljátok meg, mert annak ellenére, hogy pocsék íze van, erősen addiktív. Illetve vettem olyan csudajóságokat, mint: bagett, papucs, keksz, O2 feltöltőkártya, kókuszos szobaillatosító, adapter, szőlő, paradicsomos bab, körömreszelő, benti cipő. A vásárlás megkönnyíti a lelket és a pénztárcát. Asszem.

Colorful and smelly

Vannak itten fura szokások és nem csak az, hogy nézz jobbra, hanem sok-sok más is. Egyébként a balra nézés olyan szinten van genetikailag belénk kódolva, hogy egyszerűen képtelenség nem balra nézni először, mikor átkelsz az úton. Szerencsére az útfestések segítenek, de így is simán látni ki is érkezett a kontinensről. A gyanakvó és tanácstalan arc mindenkit elárul. Ezen kívül egyébként az igazi londoni sosem néz körül, hanem megy. Tök egyszerűen, tökön-babon, árkon-bokron. Piros lámpa? Ne viccelj! Senki sem állíthatja meg.

Esernyő. Magyarázzam? Esik. Folyton. Ma pl. 100-szor áztam meg, az alatt a rövid idő alatt, amit sétálva kellett megtennem, kb. össz-vissz 15 percet. Mégis rommá áztam. Az esőkabát nem segít, mert vastag, sok helyet foglal, utálatos folyton magaddal cipelni. Esernyő az kell. Esernyőt bárhol beszerezhetsz. Tényleg. Bárhol. A kérdés az, mennyit áldozol rá. Ne sokat. Ez egy bölcs tanács. Ha esik, márpedig mindig, akkor a szél is fúj, ergo az esernyőd egy pillanat alatt ripityára törik. Nem éri meg egy drágábbat venni, mikor 1 fontért bármikor, bárhol újat veszel.

Sörözők. Bemutatom nem kell, mindenki ismeri a pub-okat. Azt viszont nem tudjátok, hogy az igazi londoni nem bent az asztalnál ülve issza a sörét, hanem a pub előtt bandákba verődve. Az ablakpárkányok mind-mind könyöklőnek vannak kialakítva, arra teszik a sört, arra könyökölnek, támaszkodnak és közben nagy hangon magyaráznak. Ugyanez elitebb helyen: zsebkendőnyi terület, bukszusokkal körbekerítve, martinivel felszolgálva.

És az amitől megfeszülök: mindenkinek ugyanolyan szaga van. Otthon ha felszállsz a buszra érzed az emberek szagát. Van, aki büdös. Van, aki frissen mosott öblítős. Van, aki parfümös és azok is mind különbözőek. Itt? Minden embernek egyenszaga van. Menta, citrus, vanília. Mindenkin. Félelmetes. Én nem akarom, hogy egyenszagom legyen. Az egyenszag csúnya, gonosz, az ördögtől való dolog. Csak úgy mondom.

És alattam egy kurva lakik. Ez most már egészen biztos.

It's not raining today

Igen, már ennek is kell ám örülni. Mert mióta itt kint vagyok minden nap esett. De legalább van miről beszélni...

'What a terrible weather...'

'Ahhh... don't say that... raining, again. Gosh.'

Másról nagyon nem is lehet. Vagyis lehet csak győzzétek meghallgatni. Igazából túl vagyok az első nagy kiboruláson, ami éppen egy suit departure takarítása kellős közepén ért, pont mikor megláttam az a horribilis méretű ágyat, amit meg kellett csinálnom és arra gondoltam, hogy én erre ott és akkor egyszerűen képtelen vagyok. Nincs az az öregisten, akinek a kedvéért ezt az ágyat áthúzom. Kingsize bed, csakhogy értsétek. Szóval zokogtam egyet, úgy istenesen. Taknyom, nyálam egybefojt. Szerencsére vannak csudajófej munkatársaim, akik képesek kirángatni a gödör aljáról és segítő kezet nyújtani, mikor úgy érzem nincs tovább. Maximálisan lehet rájuk számítani, még akkor is, ha rám nyitnak egy hatalmas bömbizés kellős közepén. És segítenek a félelmetes méretű szobáknál és ágyaknál. Ha ők nem lennének már régen feladtam volna. Ugyanis épp testfelületem nincs, mindenhol kék, zöld, lila, sárga, piros foltok borítanak, a tenyérnyitől az ujjbegynyi nagyságig, a bokámtól a fejem búbjáig. Az, hogy suta vagyok, az nem újdonság, de hogy ennyire, magam is meglepődtem. (Azért le is fényképeztem, álljon örök emlékül az utókornak.)

Persze vannak jó hírek is. Deardurr azt ugyan elfelejtette közölni velem, hogy Rapchee a testvére és hogy nagyon magas. Az viszont biztos, hogy végtelen türelme volt tegnap hozzám, miközben én ráöntöttem az összes világfájdalmamat. Világfájdalom öntése közben pedig turistáskodtunk, Gyűrűk Uráról beszélgettünk, láttunk Tardis-os bögrét, Temzét, Big Ben-t, London eye-t.

Happy Birthday Darling!

Ma van a születésnapom. Ez a nap, amikor megint eltelt egy év, jön a számvetés ideje. Öregebb lettem, de hogy bölcsebb... nem hiszem. Még mindig rajongok a bárányokért, Sherlockért, Doctor Who-ért, a Game of Thrones-ért, a hosszú lábú, szőrös mellkasú pasikért, a félig kopasz kutyáért, az Anyukámért, a húgaimért, Londonért (a szállodákért nem, és a csúnya kövér fekete supervisor-om ért sem), a könyvekért, az olvasás élményéért, az almáért, a keserű csokiért, a jó illatú mosott ruhákért és még egy csomó mindenért, amiért normális ember nem, de hát ki mondta, hogy normális vagyok.

Szóval az az igazság, hogy nem változott semmi, csak annyi, hogy most az Egyesült Királyságban húzom az igát. A meló ugyanolyan fos, mint otthon volt, csak nagyjából milliószor nehezebb. Egyszer csak belejövök, ha meg nem, hát úgy is jó. Most itt szentül megfogadom, hogy nem fogok aggódni ezután semmin. Az élet úgy jó, ahogyan van. Tehetsz érte, hogy jobb legyen, feláldozhatsz dolgokat érte, hogy jobb legyen. Ez mind az egyén döntése, és én azt döntöttem, hogy most jó itt nekem.

Diamond Jubilee

Nem tudom, hogy tudjátok e, bár a Google is felhívta rá mindenkinek a szíves figyelmét, hogy a Királynő (igen, így nagybetűvel) immáron 60 éve kormányozza azt az országot, amiben jelenleg élek. Azt is szeretném elmondani, hogy 60 év az valami kurva sok. Gombóc fagyiból meg pláne. Persze én dolgozom e jeles nap alkalmából, így lemaradok az olyan fincsiségekről, mint a derby vagy a királyi flotta felvonulása a Temzén... stb. Viszont hétfőn szabadnapos vagyok, ami azt jelenti, hogy szerzek lecsatolhatós lábakat és kezeket bebuszozom a belvárosba és megnézem a maradék ünneplőket és ha nagyon nekidurálom magam, akkor még Elton John-t is. Illetve el szeretnék menni a St. James parkba, mert az a kedvenc helyem és venni egy hamisítatlan nyúlós szendvicset, majd eldőlni a füvön és nézni a mókusokat. Aztán elvonulni Misfits-et nézni Rapcheeval, mert a sorozat az sorozat.

És ezt pedig a végére, mert holnap végérvényesen megöregszem (lám, lám a Királynő is) és már nincs visszaút a lejtőn.