Valami nyilvánvalóan van a levegőben, mert alig kezdtük el az új évet, már a 4. vacsora/kávé/mozi meghívást kell elutasítanom random pasiktól. Nos, nyilván egy 10 milliós városban viszonylag könnyen lehet ismerkedni, pasikat felszedni, de azért még csak 3-a van kedveskéim.
Az elsőtől gyakorlatilag sokkot kaptam, azt hittem ezt a kört már lefutottuk, de úgy tűnik még mindig számíthatok rá. Alan, aki az ágyneműkért és a minibárért felel, december elején feltette a nagy kérdést, miszerint meginnék e valamit vele. Igazság szerint a faszitól konkrétan a hideg ráz, de nagyon cukin elmagyaráztam neki, hogy van barátom, ez a téma most nem aktuális. Január első napján mégis volt képe megkérdezni, hogy szakítottam e már E.-vel. Mondtam neki, hogy nem, szeretem a barátomat és nem fogok vele mostanában moziba menni. Láttam rajta, hogy halálosan megsértődött, azóta hál istennek kerül is.
Még aznap délután belefutottam Ivan-ba és Pjotr-ba, bírom mindkét csávót, halálos jó fejek, lazák és mindig kaphatóak egy kis ökörködésre. Most viszont Ivan komoly hangon közölte velem, hogy tetszem Pjotr-nak és el szeretne hívni egy kávéra. Kérdeztem Pjotr-t, hogy miért nem ő kérdezi meg ezt tőlem, ha már… erre rám emelte extra hosszúságú szempillákkal keretezett tengerkék szemét (igen, olyan bugyilehúzós tekintettel) és megkérdezte: Van barátod? A választ persze tudjátok, valamiért azonban Pjotr-t ez nem törte le, ma is messziről vigyorgott, tartotta nekem a liftet és segített összeszedni a cuccaimat. Egyébként is bírom a fejét, de ezzel a viselkedésével aztán biztosan feliratkozott a haver-listámra.
Ma reggel a buszon kiszúrt magának egy srác. Elég sokszor hátrafordult, méregetett, majd mikor a Holbornnál át kellett szállnunk egy másik buszra, egyszerűen mellém ült. Innentől már egyértelmű volt a helyzet. Tomas lengyel fiú, aki a Victoriánál lévő nagy építkezésen dolgozik, kb. 20 percig próbált meggyőzni, hogy adjam meg neki a telefonszámom, én meg azzal érveltem, hogy túl fiatal hozzám, ki is derült, hogy mennyire igazam van. Csupán 10 évvel volt eltájolva, nagyon nehezen nyelte le a békát és meggyőződése volt, hogy átvágom, nálam meg persze nem volt semmilyen igazolvány, hogy bizonyítsam az igazamat.
Viszont szerzett nekem egy jó napot és vigyorogva léptem be a szálloda kapuján. A listán szerint is egy überfasza nap várt rám, egy kis light-os takarítgatás. Egész szuperul haladtam, nap közepén aztán az egyik szobában összefutottam Arthur-ral, a szobapincérrel, aki éppen egy reggelizőtálcát próbált kiegyensúlyozni az ajtón. Nekem szegezte a kérdést, miszerint miért nem szoktam kajálni az étkezőben. Mondtam neki, hogy erre a válasz nagyon egyszerű, szerintem borzalmasan főznek, és a kantinban csak és kizárólag gyümölcsöt vagyok hajlandó enni. Erre nagyon kedvesen megkérdezte, hogy ha csinálna nekem szendvicset, akkor azt megenném e? A választ gyakorlatilag meg sem várta, térült-fordult és visszatért két hatalmas szendviccsel, mellé melléket még egy üveg narancslevet is. Elámultam, de becsületesen betoltam mindkettőt, miközben beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Biztatott, hogy legközelebb nyugodtan szóljak neki, szívesen hoz enni bármit. És igen, ezek után elhívott egy kávéra. Sajnos le kellett lomboznom, de úgy tűnt ettől még a barátjának tekint és nem törtem össze nagyon. Hozzá kell tennem, hogy ha E. előtt kérdezi meg ezt valószínűleg igent mondok neki, mert aranyos, érzékeny srácnak ismertem meg. Gyakorlatilag ő volt az első ember a szállodában, akivel először beszélgettem, aki már akkor is kedves volt hozzám, mikor még csak újonc voltam.
Hát, erre varrjatok gombot kedveskéim. Még csak 3-a van és Londonban dúlnak a hormonok. Mással nem igazán tudom magyarázni ezt, mert tudvalevően én nem vagyok túl jó nő. Girhes vagyok, mint egy kóbor macska, pisze orrom van, mint egy kölyöknek, kinézetre tökéletesen lefedem azt a képet, ahogyan az emberek a manókat elképzelik. A manók pedig nem szexik. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Újév óta mégis az vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése