The Who Shop

Mióta kint vagyok, most már másfél hónapja, tudom, hogy oda egyszer el kell jutnom. KELL. Azt is lecsekkoltam már, hogy igazából tök közel van hozzánk. Kinéztem a buszt is. Szóval, ment minden mint a karikacsapás. Vagyis én azt hittem. Mert mind tudjuk, hogy London körzetekre van osztva, én a E7-ben lakom, ami elvileg csak egy köpésre van az E6-tól. Elvileg, mondom. Mert okos kis fejemmel kinéztem a London A-tól Z-ig-ből (ez a mi Bibliánk, a túlélési készletünk és a fegyverünk is egyben), hogy merre kell menni, gyönyörűen megterveztem a tfl-en (Transport Of London, a másik secret weapon) az utat. Aztán 30 perc buszozás után csak álltam és bámultam ki a fejemből. Mert az utca az 51-es szám után véget ért. Nekem pedig a 39-41-es kellett volna. Álltam az utca sarkán és kurvára nem értettem a dolgot. Aztán leesett. Ez az E13. Köze sincs az E6-hoz. Vagyis van, mert az utca az E6-ban kezdődik, de átér az E13-ba, ahol újrakezdik a házszámozást. Így még egy fél óra buszozás után, immár szerencsére megérkeztem az E6-os körzetbe, ahol némi keresgélés és toporgás után meglett a The Who Shop.

Persze nem én lettem volna, ha nem égetem mindjárt teljesen be magam. Ajtó. Mindig is gondban voltam, vagyok az ajtókkal, a zárakkal és ez idekint Londonban csak súlyosbodott. Szóval, nem tudtam kinyitni. Álltam és rángattam, miközben odabentről a fiúkórus teli torokból üvöltötte, hogy: Puuuuuuuuuuuuuush. Igen, béna vagyok. Tudom. It was such an embarrassing moment. Viszont, ami az ajtón túl várt, az maga volt a mennyország.

A bolt maga nem nagy, viszont zsúfolásig cuccok. Dvd-k a kezdetektől. CD-k az összes létező filmzenével. Könyvek. Életnagyságú karton Tardis. Teakiöntő Tardis. Táska Tardis. Pénztárca Tardis. Bögre Tardis. Póló Tardis. Képeslap Tardis. Tardis Tardis. Dokik a kezdetektől KisZséig. Könyvek a Dokikról, Torchwoodról, a kisérőkről. Könyvek különböző írók tollából, ha nem lenne elég maga a sorozat. Miniatűrök a létező összes ellenségről, Dokiról. Szonikus csavarhúzók. Képek, poszterek, tapéták. Pólók. Aláírások (egy vagyonért). Kitűzők. Beszélő képeslapok, műanyag Tardisok, kerámia Tardisok. Fényképek ComicCon-okról.

És közben folyamatosan szól a filmzene. Dalekok kiabálják, hogy: Exterminate. A srácok, meg ökörködnek a háttérben. Szóval igazi geek mennyország. Többet kaptam tőle, mint vártam. Az áraik kicsit magasak, de megfizethetőek. Az eladók cukik, a bolt meg isteni csoda. Elvileg van egy múzeumuk is, de az most zárva volt. Igazából a csávók ott kotorásztak benne, szóval lehet, hogy más alkalommal meg lehet nézni.

Fish and chips

A nap eleje nagyjából mindig úgy kezdődik, hogy valami oknál fogva buzi nehéz kijutni a házból. Mármint reggeli, csevej a többiekkel, matatás, készülődés aztán valahogy 10 óra lesz, aztán meg 11... és elment a délelőtt azzal, hogy semmivel. Pedig már milliószor megfogadtam, hogy időben felkelek, időben elindulok be a városba, hogy mindenre jusson idő, amit meg akarok nézni, aztán meg...

Most is ez volt. Bár hősként fél 11-kor távoztam a lakásból, vissza sem néztem. Ami nem igaz, mert a buszmegállótól vissza kellet mennem a fényképezőgépért, hogy a sok éhes szájat legyen mivel betömni. Igazából ez egy nem előre letervezett nap volt. Mármint azt tudtam, hogy mit akarok és hogyan jutok el oda, csak arra nem számítottam, hogy elalszom a buszon és tennem kell még egy kört. De aztán sikeresen odaértem, időre. Mert, hogy a neten fent van, hogy mikor emelik fel a híd két felét. Mondom le van írva... az már más tészta, hogy valami oknál fogva mindez csak egy óra múlva következett be, mikor is pont ott álltam ahol Bonesék üldögéltek abban a bizonyos Bones részben. És akkor felnyílt. Egy kb. akkora ladiknak, mint egy lavór. De nem baj, mert öltönyös emberek és kisestélyis hölgyek álltak rajta, akik hangosan éjjeneztek, mikor áthaladtak a híd alatt.

A Tower-t csak kívülről jártam körbe, ez is fent van a "must to do listán", de úgy éreztem nem most jött el az ideje. Viszont szép és ahogy néztem simán egy napos program. Aztán megebédeltem egy Starbacks-ban. Tudom, tudom én is puccoskodom. De az volt a legközelebb és éhes voltam, meg pisilnem kellett, ami mindig egy kardinális probléma nálam. Szóval az ügy érdekében kénytelen voltam megenni egy finom, paradicsomos, csirkés melegszendvicset és rátolni egy fasza limonádét.

Az utána következő terv az volt, hogy elmegyek Chelsea-be és fényképezek, házakat, lepkét, virágot... stb. Aztán jött a 15-ös busz és keresztülhúzta a tervemet. Ugyanis amolyan régi vágású, platós, csillingelős busz volt, amilyet eddig csak filmeken láttam, így muszáj volt azzak menni, ezt Ti is megérhetitek. Így aztán Notthing Hill-en kötöttem ki, ami igazából nem is volt akkora baj, mivel egy vintage stílusú busszal egy vintage stílusú könyvesbolthoz érkeztem, ahol igen baráti áron hozzám kéretőzőtt Az időutazó felesége és egy eddig beazonosítatlan Gerald Durrell könyv (Halak jelleme). A könyvesboltból kijőve aztán olyan heavy rain kapott el, hogy az esernyő is megmakkant bele egy kicsit. Persze én egy hős vagyok és azért végigsétáltam így a Portobello Road-ot. Majd Rapchee hívott, hogy merre járok, én meg mondtam teljesen szőke nősen, hogy nem tudom, mert éppen egy mellékutcában álltam, egyik kezemben esernyő, a másik kezemben fényképezőgép, a harmadikban meg telefon, a negydikben meg táska... Aztán kitaláltuk, hogy menjek vissza Notthing Hill Gate-re és ott találkozunk. Szerencsére időben jött, mert találtam egy könyvesboltot, ahol diszont áron árultak vadi új könyveket és éppen nyúltam is egy felé, mikor megcsörrent a telefon, hogy itt van és éhes.

Ami szuper, mert én nagyjából mindig éhes vagyok, ha nem akkor valami bajom van. Így betértünk egy helyi falatozóba fish and chipsszet enni. Ami nem volt rossz, bár a hal kicsit túl sok olajat ivott. Majd újból körbejártuk a Portobello Road-ot, ahol szembetalálkoztunk Starknéval. Persze először nem tudtam, hogy ő az, Rapchee meg éppen nem látta, így én csak percekig azt hápogtam, hogy: istenem, tudom, hogy ki az... de nem tudom, hogy ki az... jaj-jaj, de tudom... nem tudom... majd csak kiböktem végre, hogy Starkné (Catelyn Stark – Michelle Fairley a Trónok harcából). Bár még most sem hiszem nagyon el, pedig esküszöm, hogy ő volt. Majd, hogy még nagyobb legyen az öröm, találtunk egy Kossuth Lajos emléktáblát is. Elvileg valahol Battersea-ben van egy Kossuth Lajos utca is, ami igazából csak egy zsákutca kb. 5 házzal, de ígérem egyszer azt is meglátogatom.

Aztán buszozás, mert buszozni jó. Vissza a Tower-hoz, megnézni, amint a hidat megint felemelik, miközben ki van világítva. Keveregni a szűk utcákban, rájönni, hogy minden igazából tök közel van csak a megfelelő buszmegállót kell megtalálni. London gyönyörű és megfelelő társasággal még istentelenül vicces is, illetve rá kell, hogy jöjjek TV-kocka vagyok. 

When I saw Bartholomew

A sloth napjaim is jók a maguk módján, de akkor is azok a legjobbak, mikor nem magányosak a napjaim. Mert olyankor képek is készülnek, mindannyiótok okulására. Illetve olyan sokat buszozom, mit a csuda. Meg belefutok melegparádéba, elektromos művekbe, kórházakba és postás kertekbe. Komolyan. Ha egyedül vagyok, akkor munkakereséssel telnek a napjaim. Meg aggódással és homlokráncolással, önéletrajzok írásával. És ujjak keresztbe, hogy legyen egyszer normális állásom, ne fájjanak a kezeim, a lábaim.

Rapchee-val találkoztunk a meleg felvonulás kellős közepén. Most jöhetne az a rész, hogy akkorát buliztunk, mint a ház, de ez nem igaz, mert helyette elmentünk megnézni Bartholomew-ót. Útközben Blackett egyik küldetését is teljesítettem, ugyanis belefutottunk a Postások parkjába. A Postások parkja a St. Botolph's Aldersgate templom egykori temetője helyén fekszik - ez a legnagyobb liget az egész londoni óvárosban. A park arról híres, hogy itt találhatóak a Hősök táblája. Az ötlet George Frederic Watts festő fejéből pattant ki 1900-ban: az ötletgazda azoknak a londoniaknak szeretett volna emléket állítani, akik másokért áldozták az életüket. Alig néhány tábla van kint, de mind hátborzongató és megható egyszerre. Vannak köztük 6-8 éves apró hősök, akik fiatal életüket áldozták csak azért, hogy mások életét megmentsék. Vagy orvosok, akik magukon próbáltak ki egy-egy vakcinát. Nagyapák, akik saját életükkel nem törődve mentettek meg életeket.

Aztán megnéztük Bartholomew-ót. Nehéz volt, mert körbe kellett járni, és sehol sem találtuk. Még aztán megnéztük az a pontot is, ahol szerintünk Reichenbach Fall. De ebben nem tudtunk 100%-osan megegyezni, ezért ide majd vissza kell mennünk. De Bartholomew meglett és ez a lényeg. Mármint az én napom, hetem, hónapom lényege. Szóval, én most ezzel a ténnyel el leszek egy darabig. Legalább akkora hype ez nekem, mint Rapcheenak (és Bahhának) a Misfits-es tó és kocsma.

Majd elbuszoztunk a London Eye-hoz, és a tömeget látva azt mondom, hogy én ezt valószínűleg kihagyom. Bocs, emberek, nem lesz szépséges londoni panoráma fényképezve, mert az a kilométeres sor nincs az az ember, akinek a kedvéért végigállom. Kihagytuk a Londoni Filmmúzeumot is, mert irracionálisan drága, pedig vannak benne Dalekok. Szóval nagy a valószínűsége, hogy egyszer, ha sok pénzem lesz, bizony megnézek egy Dalekot. Ezerszer inkább az, mint a panoráma.

És Battelsea. Én azt hittem, hogy az egy lepukkant borzasztó környék. Jó, persze olyan is volt az egyik fele, a másik viszont elképesztően gyönyörű. Vörös téglás sorházakkal, új építésű apartmanházakkal. Még a régi Battelsea-i Erőmű is gyönyörű a maga módján, de főleg impozáns. Engem egyébként is lenyűgöznek a hatalmas ipari épületek, így aztán négy fehér torony, és vörös téglák, az olyan, mint a mennyország.

That's the way life goes

Most írni fogok nektek a szürke hétköznapokról, a száradó ruhákról, eltűnt levelekről... stb. vagyis arról milyen 10 magyarral egy fedél alatt lakni, és ez a szám még bővülni fog. Izgi lesz (nem).

Mikor beköltöztem összesen 3-an voltunk. G., aki egy 20 éves izgága srác, tele élettel és energiával. Imádom őt, legszívesebben örökbe fogadnám, mint egy kiskutyát. Fél mondatokból is megértjük egymást, egy pillantásból is simán vágjuk mit gondol a másik. A másik csávó, J. Na, ő a másik véglet. A puszta létét is rühellem ebben a házban. Áll és bámul. Közben hangosan tuc-tuc-tuc-tuc... zenét hallgat, ami nekem különben is a halálom. És a tuc-tuc megy hajnal 2-kor, mikor hazaérkezik. Hajnal 5-kor, mikor elindul munkába. Éjjel bármikor, ha hívják. Vagy ha szabadnapos, akkor egész nap. Már szóltam neki ezért, persze halálosan megsértődött és azt mondta, hoz nekem füldugót. Nagyon kedves, nem? (nem)

Aztán beköltözött a "család". Anyuka, plusz retardált, hamburgertestű kisfiú. Anyuka (K.) még haggyán... szerintem csak azért szült, hogy letudja. Soha egy ölelést, puszit nem láttam tőle, vagy, hogy foglalkozna a fiával. Általában csak ordítva kommunikál vele. Hamburger gyerek (A.), ha meglát köszön. Ez mondhatni tök udvarias tőle. De mindig. Találkozunk a fürdő előtt, köszön. 5 perc múlva a konyhában, köszön. 10 perc múlva a folyóson összefutva, köszön. Rá 3 perc múlva a kertben, köszön. Majd 5 perc múlva újból a konyhában, köszön... ugye nem kell folytatnom? Ha tehetem menekülök előle, mert nyaggat, mászik, köszön, hülyeségeket beszél, kérdez... És holnap este én leszek a bébiszittere. Szerintem, kinyírom.

Aztán a "családhoz" beköltözött a legjobb barátnő, M. Legjobb barátnő egy szót sem beszél angolul. Egy szállodában takarít, sokkal kevesebb pénzért, mint én. Azt tervezi, hogy kihozza a férjét és a gyerekét. De addig is spórol, ahogyan ő mondja. Látom minden nap, hogyan spórol. Zsinórban szívja a cigit (ami itt kint még jóval drágább, mint otthon), metróval jár (ami szintén kurva drága, ezért járok én busszal), drága kajákat eszik, mert neki kell az energia a munkához. Hát így spórol minden nap. Próbálom nem minősíteni. Általában ő érkezik haza elsőnek, leül a kertbe és szívja a cigit, miközben kurva drágáért hazatelefonálgat. Spórol.

Majd beköltözött a másik M. Ő egy kiscsaj, a szobatársam. Hasonló szállodában dolgozik, mint én. Tegnap felmondott. Ő eddig bírta a basztatást. Hogy mi lesz vele nem tudom, ő sem tudja. Nem beszél angolul. Bízik a jó szerencséjében, vagy nem tudom. Teljesen más ritmusban élünk, szóval iszonyúan próbálunk alkalmazkodni egymáshoz, aminek az a vége, hogy néha kínosan vigyorgunk egymásra. És a lenti posztban már megírtam, hogy remekül el tudunk arról beszélgetni, milyen szar is nekünk.

És most legutoljára megjöttek a fiatalok. 3-an vannak. I. a magas langaléta fiú, hihetetlenül kicsi fejjel. K. az alacsony töltöttgalamb cuki lány. H. az extrovertált, hiperaktív csajszi, aki egy napra a szobatársam volt. Ők azok, akik kijöttek úgy, hogy azt hitték lesz munka, aztán nem lett. Viszont annyira ügyesek és talpraesettek, hogy néhány nap alatt találtak melót, igaz csak takarítást, de már dolgoznak és jövő héten már lesz fizujuk is. Na, így is lehet.

Néhány napja beköltözött még egy csaj, de vele még nem találkoztam. Pénzes, mert a nagyon drága single szobát vette ki, tehát biztos nem takarít. Ebből kifolyólag nem ártana vele kicsit összebarátkozni. De soha nem látom, azt sem tudom hogy hívják. Lehet nem is létezik... bár, ez hülyeség, mert néha hallom, hogy kihúz egy fiókot, vagy matat valamit. Lehetséges, hogy át kéne mennem bemutatkozni...

Aztán volt egy kurvánk, aki a lenti nagy szobában "dolgozott". Egyébként tök jó fej volt. A kuncsaftjai meg folyton vigyorogtak. Szóval, biztosan jól "dolgozott". Majd elköltözött. Biztosan neki is ciki volt, hogy hamburgergyerek folyton köszön.

Még az első bekezdésben írtam, hogy lesz szó száradó ruhákról, meg eltűnt levelekről, de szerintem mára ennyi elég is lesz. Emésszétek, én minden nap ezt csinálom.

If something doesn't kill me, that's make me stronger

Rapcheeval megegyezve, most e szerint az elv mentén halad az életem. Mármint "ami nem öl meg, az erősebbé tesz". Egyenlőre egészen jól haladok, hogy teljesítsem. Igazából az sem zavar, hogy 3 hete eltörtem a nagylábujjam. Igen, tudom, jókor szólok. De a helyzet az, hogy már mondtam többször is: most azt várom, hogy leessen. Remélem hamar megtörténik, mert akkor már nem fog ennyire piszkosul fájni. Viszont a Felctor tök jó rá és attól jól is alszom, szóval alvás gondjaim nincsenek. Illetve jó lenne azt írni, hogy az allergiám gyógyul, de ugye ez nem igaz. És még mindig nem csökkent a zúzódások száma sem, szóval a sutaságom a régi.

Van szobatársam is, most már tényleg. Jó lenne azt írni, hogy egy hullámhosszon vagyunk, de nem. Viszont arról kellemesen el tudunk beszélgetni, hogy mennyire szar is nekünk. Végül is már ez is valami. Egyébként számomra teljesen értelmetlen, hogy már egy éve itt kint van, a 3. munkahelyét gyűri és nem beszél egy mukkot sem angolul. És nem azért, mert szégyenlős, mint én, hanem azért, mert tényleg. Az ilyeneken mindig elámulok.

Illetve ma beszéltem egy litván nővel, aki ott dolgozik nálunk. Nagyon aranyos volt, ahogyan próbált beszélni velem angolul. Megkérdezte, hogy mi a fenét keresek még itt, menjek egy kávézóba dolgozni, ne itt robotoljak. De szerintem az angolom annyira tré, hogy az borzasztó és mindig meglepődök, ha kerek egész mondatokban kellene beszélnem. Viszont a lovely, cheers, nice, brilliant, great már remekül megy. Lehet erre kéne alapoznom és elmehetnék mondjuk Jamie Oliver mellé "lovely-zónak".  Egyébként múltkor láttam az egyik éttermét és majd egyszer szeretnék ott enni, mert szimpi helynek tűnt. Bár nagyjából az egész világ szimpi helynek tűnik, ha az embernek van pénze. Mivel nekem nincs, így a világ egy sötét, zűrös kiszámíthatatlan hely, tele meredek lejtőkkel és szögesdrótokkal. Remélem holnaptól ez a szemléletem majd megváltozik és megkapom végre a bankkártyámat teli pénzzel. Az online bejelentkező kódomat és a pin kódomat már megkaptam, már csak a kártyám hiányzik, de nagyon.

My library is better than yours

Ma feltett szándékom volt, hogy ha kell ölre megyek a csekkemért. Ehelyett sírtam egy keveset dühömben, viszont sikerült mindezt nem nyilvánosan, csak csendes magányomban abszolválnom és már ez is haladás. Viszont ehhez a mérhetetlen stresszhez képest sikerült időben a bankba érnem, ahol Anitával elbeszélgettünk az idő múlásáról, a gyerek vállalásról, az elveszett (wc-be estett) telefonokról miközben azért számlát is nyitottam. London egy kisváros bizony mondom néktek. Magyar nyelvű adminisztrátor áll rendelkezésedre a bankban, szóval ez azért nem semmi.

Bár ott azért kiderül, hogy London mennyire nem kicsi, mikor egy interjú időpontot beszélsz meg másnapra és kiderül a tfl-t nézve, hogy csupáncsak röpke másfél óra az út a munkahelyemtől odáig, plusz majd hazafelé még egy óra. Szóval, hát nem kicsi.

És végül legnagyobb megelégedettségemre legyen szólva, hogy két nap könyörgés - csendes sírás - után végre sikerült aláírniuk a csekkem, nekem meg sikerült be vinnem a bankban Rapchee-val. Most már csak az a szívás, hogy van pénzem, de nincs. Mert cirka 5 nap mire rákerül a számlámra, így a landlordnak még bizony várnia kell a sorára. Ami engem nem különösebben izgat, mert egy hétig nem volt net és ez most a revans, vegyük úgy.

Aztán pedig feneketlen könyvéhségemet kiszolgálva regisztráltam magam a könyvtárba. Mert itt ingyé van és 3 hétre 20 könyvet vehetsz ki. Érted? 3 hét=20 könyv. Nem, ti ezt el sem tudjátok képzelni. Én sem. Még szerencse, hogy angolul nem olvasok gyorsan, így ez a lehetőség bár megragadta a fantáziámat azért nem annyira, hogy első körben ennyi könyvvel a hónom alatt távozzam. El sem hiszitek, de csak két könyv van nálam és persze még ki tudja mennyi, hála a magasságos e-bookoknak. Szerintem ideje egy olvasót beszereznem. De előbb a pénzemet akarom és a csini bankkártyámat és utalni akarok pénzt az Anyukámnak, magamnak és azt akarom, hogy ujjak keresztbe.

The lonely sloth

Úgy akartam kezdeni, hogy vannak napok, mikor magányos vagyok és ezek általában a szabad napjaim. De aztán meggondoltam magam, mert végül is tök jó napom volt és csak az elejét töltöttem egyedül. Szóval megpróbálom úgy felfogni a dolgot, hogy csavarok rajta egy nagyot és azt mondom: emberek, ez egy fasza nap volt!

Kezdjük ott, hogy borzasztó sokat aludtam, mármint magamhoz képest és úgy tűnik az allergiám is kezd javulni, bár a nagylábujjam, még mindig szederjes-lila színben pompázik. Igazából várom, hogy leesen, de nem akar. Viszont a körmöt róla valószínűleg el fogom hagyni, mert már nem is érzem, mikor levágok belőle. Szóval, viszlát köröm, helló új köröm. Csak már tartanánk ott.

Illetve az is van, hogy megint sikerült a semmi pénzemből elköltenem egy rakattal. Mondjuk itt Londonban ez nem egy nagy művészet, főleg, hogy most olyan leárazások vannak, leteszed a hajadat tőle. Pl. kb. 9000 ft-ért vettem két cipőt, egy kurvadurvazöld színű nadrágot és egy pólót. Ma fel is öltözködtem belőle, look like Amy Pond. Zseniális. És elmondanám, hogy végre nem fáj a talpam, mikor megyek, szóval a világ legjobb befektetése volt megvenni kb. 2900-ért ezt a hihetetlenül gyönyörű cipőt. Jó, tudom, nekem cipők terén nincs ízlésem, de szerintem akkor is szép. Alant lesz kép is róla, a kurvadurvazöld nadrággal egyetemben.

Hogy mit is kezdetem el leírni? Folyton elkalandozom, nem lesz ez így jó. Bár biztos az almás cider beszél belőlem vagy a beefburger. Az eleje. Aludtam. Sokat. Aztán felkeltem, mert a szobatársamnak - aki már nem a szobatársam, így majd egyszer csak megint lesz egy szobatársam és akkor már ha jól számolom 13-an leszünk 2 fürdőszobára, hogy a jó isten megáldja a magyar landlordot (nagyon kurvagyorsan el kell innen költözni) - valami találkozója volt, azzal aki jól átverte őket, hogy jöjjenek ki, lesz munka. Ők meg itt vannak, munka meg sehol. Tiszta Norvégia, ha jól belegondolok.

Megint elkalandoztam. Szóval, mára azt találtam ki, hogy még csak a közelébe se menjek olyan helynek, ahol bármit is vásárolhatnék, költhetnék vagy ehhez hasonló, úgy döntöttem, hogy megismerkedem a környékkel. Stratfordról azt kell tudni, hogy a Center line-on található, ami jó, mert az a város fő ütőere. Egyébként a városközponttól keletre van olyan jó Tatabánya-Budapest távolságra. Szóval kb. olyan, mintha Tbányáról járnék be Pestre dolgozni. És figyelem, ez még a város 3. zónájába esik, zónákból pedig összesen 6 db van. Szóval nagyjából jó környéken lakom, mármint a rosszabb környékekhez képest. (gúnyos kacaj) A környék szuper, 3 buszmegállóra az Olimpiai Falu-tól, 5 buszmegállónyira magától az Olimpiától. Bizony, minden nap látom azt gyönyörűséges förmedvényt, amit az olimpiai épületek egyik büszkeségének mondanak, ezt. Igazából minden nap azon tanakodom, hogy ez most egy vicc, vagy halál komoly, esetleg iszonyú ronda, vagy már magában is gyönyörű... leginkább azt gondolom róla, hogy egy halálos kimenetelű hullámvasútnak szánták, esetleg a veszteseket innen dobják le, vagy nem is tudom. De tény, hogy szerintem nagy merészség egy lapon emlegetni az Eiffel Toronnyal.

Aztán van mögöttünk egy park, ami hatalmas, leginkább azért, mert magában foglalja (Jeva tessék figyelni!) kelet-London kommandós kiképző állomását, a helyi újonc toborzó irodát és kiképző központot. Fényképezni persze tilos, de vannak kint ágyúk, meg táblák, amin fel van tüntetve, hogy melyik zászlóalj táborozik ott és kb. egész nap gyönyörű, fess fiatal legények trappolnak egyik épületből a másikba. Szóval park és katonák, meg sok kutya és futó emberek. Mögötte meg egy komplett pakisztáni falu. Erről nem szeretnék mesélni, a lényeg csak annyi, hogy közel 40 percet mentem, mire az első fehér emberrel találkoztam, aki egy részeg faszi volt kezében egy doboz sörrel, mindezt délelőtt 11-kor. Szerencsére a tökéletes busz éppen arra járt (Twenty-five to Oxford Circus) és felpattanva rá, elbuszoztam egy jobb környékre. Képek érthető módon erről a kalandról nem készültek.

Ebéd után aztán nyakamba vettem a város, mert Lexína Megacukor, molyos nevén eleanor_rigby meghívott egy sörre a város egyik északi pontjába, Southgate-be, ahol 20 évesen babasintér voltam. Mivel szeretem a sört, Southgate-be pedig egyébként is el akartam menni, így kaptam az alkalmon. Ami nagy meglepetés volt, hogy még mindig odataláltam gyalog a házhoz, ahol annak idején laktam. A környék semmit sem változott, még mindig olyan csendes kis falucska, mintha nem is Londonhoz tartozna. Lexi munkahelyének környéke pedig inkább hasonlít egy menő olasz kisvárosra, mint Anglia fővárosára. Beültünk a kedvenc pubukba egy sörre, ciderre, borra, beefburgerre, hagymakarikákra, browniera és a végső meccsre. És nevettünk, úgy ahogyan csak a csajok tudnak, sloth. A meccsre már nem maradtam, mert Southgate-ből 2 óra busszal az út hazáig, mondom, hogy olyan, mintha Magyarországon közlekednék, csak mindezt egy városban.

Hazafele pedig sloth-ról olvastam, a két ujjú sloth-okról és a három ujjú sloth-okról, mert valami érthetetlen módon, egyszer csak elém keveredett egy Oxfam és valami tök véletlen folytán ott volt a polcon Pi élete és hát velem akart jönni. Így aztán lehet, hogy legközelebb már egy könyvespolcot kellene majd néznem. (És ha már itt tartunk, ha egyszer lesz egy kocsmám, ez lesz a neve: The lonely sloth.)