Úgy akartam kezdeni, hogy vannak napok, mikor magányos vagyok és ezek általában a szabad napjaim. De aztán meggondoltam magam, mert végül is tök jó napom volt és csak az elejét töltöttem egyedül. Szóval megpróbálom úgy felfogni a dolgot, hogy csavarok rajta egy nagyot és azt mondom: emberek, ez egy fasza nap volt!
Kezdjük ott, hogy borzasztó sokat aludtam, mármint magamhoz képest és úgy tűnik az allergiám is kezd javulni, bár a nagylábujjam, még mindig szederjes-lila színben pompázik. Igazából várom, hogy leesen, de nem akar. Viszont a körmöt róla valószínűleg el fogom hagyni, mert már nem is érzem, mikor levágok belőle. Szóval, viszlát köröm, helló új köröm. Csak már tartanánk ott.
Illetve az is van, hogy megint sikerült a semmi pénzemből elköltenem egy rakattal. Mondjuk itt Londonban ez nem egy nagy művészet, főleg, hogy most olyan leárazások vannak, leteszed a hajadat tőle. Pl. kb. 9000 ft-ért vettem két cipőt, egy kurvadurvazöld színű nadrágot és egy pólót. Ma fel is öltözködtem belőle, look like Amy Pond. Zseniális. És elmondanám, hogy végre nem fáj a talpam, mikor megyek, szóval a világ legjobb befektetése volt megvenni kb. 2900-ért ezt a hihetetlenül gyönyörű cipőt. Jó, tudom, nekem cipők terén nincs ízlésem, de szerintem akkor is szép. Alant lesz kép is róla, a kurvadurvazöld nadrággal egyetemben.
Hogy mit is kezdetem el leírni? Folyton elkalandozom, nem lesz ez így jó. Bár biztos az almás cider beszél belőlem vagy a beefburger. Az eleje. Aludtam. Sokat. Aztán felkeltem, mert a szobatársamnak - aki már nem a szobatársam, így majd egyszer csak megint lesz egy szobatársam és akkor már ha jól számolom 13-an leszünk 2 fürdőszobára, hogy a jó isten megáldja a magyar landlordot (nagyon kurvagyorsan el kell innen költözni) - valami találkozója volt, azzal aki jól átverte őket, hogy jöjjenek ki, lesz munka. Ők meg itt vannak, munka meg sehol. Tiszta Norvégia, ha jól belegondolok.
Megint elkalandoztam. Szóval, mára azt találtam ki, hogy még csak a közelébe se menjek olyan helynek, ahol bármit is vásárolhatnék, költhetnék vagy ehhez hasonló, úgy döntöttem, hogy megismerkedem a környékkel. Stratfordról azt kell tudni, hogy a Center line-on található, ami jó, mert az a város fő ütőere. Egyébként a városközponttól keletre van olyan jó Tatabánya-Budapest távolságra. Szóval kb. olyan, mintha Tbányáról járnék be Pestre dolgozni. És figyelem, ez még a város 3. zónájába esik, zónákból pedig összesen 6 db van. Szóval nagyjából jó környéken lakom, mármint a rosszabb környékekhez képest. (gúnyos kacaj) A környék szuper, 3 buszmegállóra az Olimpiai Falu-tól, 5 buszmegállónyira magától az Olimpiától. Bizony, minden nap látom azt gyönyörűséges förmedvényt, amit az olimpiai épületek egyik büszkeségének mondanak, ezt. Igazából minden nap azon tanakodom, hogy ez most egy vicc, vagy halál komoly, esetleg iszonyú ronda, vagy már magában is gyönyörű... leginkább azt gondolom róla, hogy egy halálos kimenetelű hullámvasútnak szánták, esetleg a veszteseket innen dobják le, vagy nem is tudom. De tény, hogy szerintem nagy merészség egy lapon emlegetni az Eiffel Toronnyal.
Aztán van mögöttünk egy park, ami hatalmas, leginkább azért, mert magában foglalja (Jeva tessék figyelni!) kelet-London kommandós kiképző állomását, a helyi újonc toborzó irodát és kiképző központot. Fényképezni persze tilos, de vannak kint ágyúk, meg táblák, amin fel van tüntetve, hogy melyik zászlóalj táborozik ott és kb. egész nap gyönyörű, fess fiatal legények trappolnak egyik épületből a másikba. Szóval park és katonák, meg sok kutya és futó emberek. Mögötte meg egy komplett pakisztáni falu. Erről nem szeretnék mesélni, a lényeg csak annyi, hogy közel 40 percet mentem, mire az első fehér emberrel találkoztam, aki egy részeg faszi volt kezében egy doboz sörrel, mindezt délelőtt 11-kor. Szerencsére a tökéletes busz éppen arra járt (Twenty-five to Oxford Circus) és felpattanva rá, elbuszoztam egy jobb környékre. Képek érthető módon erről a kalandról nem készültek.
Ebéd után aztán nyakamba vettem a város, mert Lexína Megacukor, molyos nevén eleanor_rigby meghívott egy sörre a város egyik északi pontjába, Southgate-be, ahol 20 évesen babasintér voltam. Mivel szeretem a sört, Southgate-be pedig egyébként is el akartam menni, így kaptam az alkalmon. Ami nagy meglepetés volt, hogy még mindig odataláltam gyalog a házhoz, ahol annak idején laktam. A környék semmit sem változott, még mindig olyan csendes kis falucska, mintha nem is Londonhoz tartozna. Lexi munkahelyének környéke pedig inkább hasonlít egy menő olasz kisvárosra, mint Anglia fővárosára. Beültünk a kedvenc pubukba egy sörre, ciderre, borra, beefburgerre, hagymakarikákra, browniera és a végső meccsre. És nevettünk, úgy ahogyan csak a csajok tudnak, sloth. A meccsre már nem maradtam, mert Southgate-ből 2 óra busszal az út hazáig, mondom, hogy olyan, mintha Magyarországon közlekednék, csak mindezt egy városban.
Hazafele pedig sloth-ról olvastam, a két ujjú sloth-okról és a három ujjú sloth-okról, mert valami érthetetlen módon, egyszer csak elém keveredett egy Oxfam és valami tök véletlen folytán ott volt a polcon Pi élete és hát velem akart jönni. Így aztán lehet, hogy legközelebb már egy könyvespolcot kellene majd néznem. (És ha már itt tartunk, ha egyszer lesz egy kocsmám, ez lesz a neve: The lonely sloth.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése