Park maniac

Az a borzasztó, mikor nincs kedvem posztot írni. Pedig lenne miről, de tényleg. Így most csak egy vékonyka kivonatot kaptok arról mekkora Hitchcock feje, melyik a legszebb park és mik a távolabbi életcéljaim.

Blackett listájáról most éppen az Hitchcock fejénél tartok, amit Rapchee korábban már látott. Én alapjáraton oda és vissza vagyok a csatornákért és lakóhajókért, de ami a Gainsborough Studos felé fogadott az maga volt a földi paradicsom. Más emberek kiskutyát vagy nyuszikát akarnak, én lakóhajót. Mivel lakóhajót beszerezni nem olyan könnyű, mint kiskutyát vagy nyuszikát, ezért a távolabbi terveim egyike között szerepel, hogy férjhez megyek egy gazdag angolhoz (akinek van lakóhajója). Regent Canal az maga a kaotikus csoda, lakóhajókkal, pub-okkal, művészlakásokkal. Ebbe az eklektikus forgatagba csak a Gainsborough Studios modern épületei hoznak egy kis rendszert. A víz a stúdiók körül fontos szerepet kapott, minden mozgásban van, mindenhol folyik, csöpög, halad. Középen pedig Hitchcock feje. Egy emelvényen nyárfák társaságában. Hatalmas és nagyjából élethű. Már amennyire ismerem Hitchcock-ot. Rapchee fel is mászott, erről fényképes bizonyíték is készült.

Aztán el kellett mennünk a Regent Park-ba, mert ott még nem voltam. Ez szerintem kellően nyomós érv, ahhoz, hogy elmenjek oda. Másoknak erről más a véleményük. Vannak emberek, akik szerint a parkmániám beteges méreteket öltött. Én viszont szeretem nézni az embereket, ahogyan magukba felejtkezve önfeledten napfürdőznek, labdáznak, frizbiznek, a mókusok mindig megnevettetnek és minden alkalommal elájulok a gyönyörű tavaktól. Igen, most látom, hogy valóban beteges.

Szóval a parkok közül még mindig toronymagasan a Hamptead Heath vezet, leginkább azért, mert ott érzed azt, hogy angolok között vagy. Aztán jön a Regent Park. Mert kifinomult angol elegancia egyszerre van jelen a vidéki táj szerénységével és a megépített japán kert harmóniájával. Visszaolvasva ezt a mondatot rá kell jönnöm, hogy tényleg betegesen vonzódom a londoni parkokhoz, illetve a parkok előhozzák költői vénám.

De most a költői vénámból csak ennyit kaptok, mert muszáj elrohannom könyvtárba és még a tumblr oldalamat is tele kell posztolnom Benedict Cumberbach-csal. Az élet nem habostorta.

Calm down

Nos, úgy tűnik kezd meghalni a blog.com. Kár, pedig imádom ezt a blogfelületet, bár ott azért vettem egy mély levegőt, mikor a kommentek ennyire kaki módon meg lettek variálva. Most viszont nem látszanak a beállítások, a kommentjeim, a látogatások és eltűnt a fehér háttér is a posztok mögül. Szóval ha huzamosabb ideig nem változik semmi kénytelen leszek megint váltani.

Tegnap iszonyú lusta voltam, ne ítéljetek el. Az erőmből csak annyira futotta, hogy elbuszoztam a világvégére T. társaságában, lefényképeztem egy házat, sétáltam egyet a Waterlow parkban, majd hazasiettünk brassóit főzni a sok éhes szájnak. Vacsora után tettünk egy elkeseredett kísérletet arra, hogy frizbizni menjünk a parkba, de éppen zártak. Így aztán üldögéltünk egyet az egyik nem bezárt kisebb parkban, mert kedvünk nem sok volt hazamenni. Most már teljesen elszeparálódtunk a fenti bandától. Egész egyszerűen nem működünk mi így együtt. Teljesen más a viselkedésünk, a habitusunk, az életfelfogásunk. Nehéz így együtt élni valakikkel, akik nyilvánvalóan szarnak arra, hogy a másiknak mi a jó, az állandó pletykák, az üvöltözések, az éjszakába nyúló bulik pedig teljesen felőrlik az idegeinket. Ezt még tetézi a hamburgergyerek, aki 9 évesen egy papírzsepi értelmi és érzelmi szintjével rendelkezik. Szóval fárasztó. Kezdünk kimerülni. T. és Á. egy hét múlva elköltözik, HellóKitty és M. marad. Aztán ők is költöznek, vagyis M. hazamegy, én meg visszajövök HellóKittyhez. Így aztán mi négyen költözünk majd egyszer tovább. Remek lesz, de persze először kellene egy állás. Légyszi, légyszi, légyszi…

My career

Ha egyszer gazdag leszek és híres és netalán tán egy csodamagazin felveti, hogy képeket csinálnának rólam, akkor azt a londoni Postások parkjában tegyék. És lehetőleg Bar Refaeli arcát és testét retusálják az enyém helyére. Szeretném továbbá, hogy mindez vagy Arthur Darvill, vagy Benedict Cumberbach ölelő karjai között történjen. Én valószínűleg egy szót sem szólnék az egész közben és nyilvánvalóan izzadnék, mint egy ló, majd a végén minden bizonnyal bőgnék is kicsit.

Hogy hogyan is leszek gazdag és híres? Ezt a dolgot persze még ki kéne találnom… De valahogy úgy tervezem, mint George Mikes, aki a világ egyetlen magyar származású angol írója volt, eddig. Én is szeretnék világhírű magyar származású angol író lenni és olyan emlékezetes mondatokat leírni, mint George a How to be an alien-ben az angolok nemi életéről, hogyasszondja: A szárazföldi európaiaknak van nemi életük, az angolok viszont csak forróvizes palackot visznek ágyba. Esetleg az is csudakarrier lehetne, hogy mondjuk én lennék Ben forróvizes palackja…

Jó, abbahagytam az álmodozást. Igazából nekem már az is maga a csoda, hogy van egy e-book olvasóm, amivel héthatáron túl is buszozhatok Mumfordot hallgatva. Ma pl. elmentem egészen a King’s Cross-ig, csak hogy olvashassak. (Üzenem a Harry P. rajongóknak, hogy a 9 és 3/4 vágányra inkább  ne legyetek kíváncsiak, különbet rajzolok, mint ami ott van.) Majd onnan a Trafalgar-ra, majd a Holborn-ra és végül haza. Addigra már nagyon kellett pisilnem és azon imádkoztam, hogy legyen otthon valaki, aki beenged, mert észlány (wáááá… ez mekkora poén) módjára nem vittem kulcsot magammal. Vagyis ez így nem igaz, mert az van, hogy tegnap leköltöztem a felső szintről az alsóra és úgy elpakoltam a lakáskulcsot, hogy azóta sem találom.

Holnap pedig… nem is tudom mi lesz holnap. Vagyis tudom. Hosszú buszút az e-olvasóm és Mumford-os fiúk társaságában. Fényképek, mókusok, parkok. Ez lesz holnap.

Local hero

Sosem találnátok ki kivel találkoztam… nem, nem Benedict Cumberbatch-csal. Nem, nem David Tannent-tel, sem Matt Smith-szel, még csak nem is Shannon Letoval. Mondom, hogy sosem találjátok ki. Inkább elmondom. A férfival, aki feltalálta a visszahúzható kutyapórázt. Na? Ugye?

Ma csirkét sütöttem neki vacsorára, krumplival. Egyébként ő egy local hero. 2004-ben az ő segítségével fékezték meg a Finsbury Parknál eluralkodó mérhetetlen agressziót. Ő volt az aki felvette a harcot az utcán randalírozó kölykök ellen, filmre vette garázdaságukat és elküldte a BBC-nek. Cserében kb. 3-szor volt közvetlen életveszélyben, többször műtötték, mert az utcai banditák megtámadták. Segítségével ma már félelem nélkül lehet végigmenni az utcákon sötétedés után. Kiépített videorendszer védi az itt lakókat. Sokan már nem is tudják, hogy mindez az ő érdeme, csak egy bogaras bácsit látnak benne, aki öt macskával él együtt, fura szerkezeteket eszkábál irodai székekből és szélforgókból. Nem mellesleg elképesztő humora van és mérhetetlenül tájékozott a világ dolgaiban. He made my day today.

How do you say "Kossuth"?

A moly eddig is rengeteg barátot szerzett nekem és az, hogy ez Londonban is így van mi sem bizonyítja jobban, mint a sok kilométeres gyaloglások, buszozások és ölelések (virtuálisan is). Lelkileg kicsit helyrebillenve megkezdem két napos élménybeszámolómat innen a csóróság küszöbéről, avagy hogyan éld túl Londont egy buszbérlettel.

Tutajossal találkozva nyilvánvalóvá vált számomra, hogy többször is meg leszek ölelve, a londoni piacok szuperek, a sör még mindig fincsi. Persze ő már bennfentes Londonban, nem tátja úgy a száját, mint én, nem ugrál, fecseg baromságokat, miközben fényképez, illetve azt mondja, hogy menjünk be itt, forduljunk le ott és máris egy cuki kis mellékutcában állunk, aminek minden téglája azért visít, hogy fényképre kerüljön. Vagy elénk ugrik egy piac, ahol kitömött kiskacsától, oroszlántól át a cilinderig minden kapható. Agyontetovált szakállas fickó éppen egy aranyozott Buddhára alkudozik, miközben mellette gyönyörűséges vintage kofferek sorakoznak kalapokkal és sétapálcákkal. A hangulat még úgy is kolosszális, hogy sokan már pakolnak össze, persze amit meglátják ámulattól csillogó szemünket, máris vigyorogva kapacitálják ránk árujukat.

A séta nem érhet véget sör nélkül. Minden csordultig van emberekkel, nincs egy szabad asztal, szabad sarok, ahová letehetnéd a poharad. Csak bámulsz honnan ez a sok ember, londoniak lazítanak egy melós nap után, sörrel, kareokeval, egy kis olimpia nézéssel. Rájössz, hogy a sör még mindig jó és már nem bánod, hogy a Waterloo Bridge alatti second hand-es könyvárusnál 4 fontot hagytál egy Neil Gaiman könyvért (Neverwhere, egészen egyszerűen múúúúúúúúúúúúszáj volt megvenni, alapvető élelmiszer, helló). Lassan leszáll az éjszaka, a város még mindig lüktet, piroson való átszaladásért a taxis kiállt, a csodálatos Twenty five to Ilford suhan veled végig a városon.

Aztán HelloKitty szabadnapja, amit Greenwich-csel ünnepelnénk, vagyis ünnepeljük, annak ellenére, hogy a csodaszép parkja zárva, olimpiai helyszín ez is. De nem baj, örülünk a magyar rendszámos olimpiai lószállító kocsinak, halljuk a stadionból a biztatást, miközben több száz tő rózsa között állunk a dús fűben, mókusok rohangálnak körülöttünk és hollók lépkednek peckesen. Majd ázunk, de azt is nevetve, a londoni pitypangok nem könnyen adják meg magukat fújásunkra. Parkból Temze felé indulva többször is megtaláljuk álmaink lakhelyét, egy idő után már csak mutogatunk és fényképezünk, mint a japán turisták. Szomorúan konstatáljuk, hogy az elemeink a végüket járják, pedig még annyi a látnivaló. De közben éhesek is vagyunk, mocskosul. Egy Sainsbury’s-ben langyos(!) bagettet kapunk, paprikás humusszal toljuk az arcunkba Greenwich kellős közepén egy padon ülve. Hamarosan többen is csatlakoznak hozzánk, elszórva emberek csoportja hónuk alatt több szál friss bagett, nevetve majszolnak, falnak körülöttünk, miközben egyenruhás rendőrök vigyáznak ránk. Olimpia van kérem és bár minden nap tudatosítják bennünk, hogy jelenleg itt van a világon a legnagyobb terrorveszély, a rendőrbácsi egy gyerek előtt guggolva plüssfigurákkal bábozik.

Alaposan jóllakva szaladunk tovább a Cutty Sark felé, ami a világ leggyönyörűbb teaszállító vitorlása. 1865-ben bocsájtották vízre, teát, majd később gyapjút szállított, többször is a világ leggyorsabb hajójának bizonyult. Kötélszerkezete 10 mérföld hosszú, vitorla vászonjai kiterítve 11 teniszpályát fednek le. Kecses, hosszú és gyönyörű. Szomszédjában Greenwich Royal Palace és Royal Naval University található, kertjében óriáskivetítőn olimpiai közvetítés, termeiben pedig csodaszép freskók, faberakásos kápolna és mosolygó önkéntesek mindenhol, akik kérésre elmondják mit is látsz pontosan.

Ha már Greenwich nem lehet kihagyni a Kossuth Street-et. Bár tudjuk, hogy Kossuth a Portobello Roadon lakott és nagyjából semmi köze nincs Greenwich-hez, mégis itt található London egyetlen magyar nevű utcája. Ami voltaképp nem is utca, hanem csak egy kisebb zsákutca, 8 házzal, apró kertekkel. Egy fickó ki is szúrja a téblábolásunkat és vigyorogva kérdezi: are you from Hungary? Majd nevetve hozzáfűzi: This is Kosszut Street. Ezen meg mi nevetünk felszabadulva: Kossuth utca.

Végeláthatatlan buszút következik, újra és újra elnyom minket a buzgóság. Elefánt és kastély megállónál egy kicsit megélénkülünk, de ez csak a látszat. Igazából az egész napi friss levegő, a kacagás és majdnem otthoni kenyér megtette hatását, fáradtak vagyunk, de büszkék és tele újra álmokkal és tervekkel.

Hey Dude

Nyilván az van, hogy tudat alatt teljesen feladtam. Szóval, tudok felhőtlenül örülni, hogy LondON és hurrá itt vagyok, de egyszerűen nem látom a jövőt és a biztonságot. Ha hazamegyek ott sem látom, ha itt maradok itt sem látom. Elkúrtam, megint.

Tudok ugrándozva örülni Londonnak, vele együtt örülni, bolondozni, egy ritmusra pezsegni. London a legjobb barátom, de képtelen vagyok együtt élni vele, mert soha nem tartja be az ígéreteit. Azt hiszem maradunk csak barátok. Új szeretőt kell keresnem magamnak.

Carry on Réz

Oké, nyilvánvalóan rossz passzban vagyok, az “elfogyasztott” zsebkendők mennyiségéből ítélve. Illetve sikerül megijesztenem egy bácsit a buszon azzal, hogy kedvesen szólt hozzám, erre én elbőgtem magam. A. pedig egy mondatomat sem értette a zokogástól, szegény percekig csak annyit hajtogatott, hogy: nyugodj meg, minden rendben lesz.

Megint belecsúsztam abba a hibába, hogy túl magabiztosan jelentettem ki, minden rendben van körülöttem, a dolgaim alakulnak. Jelen pillanatban úgy érzem a dolgok irányítása egész egyszerűen kifolyik a kezeim közül. Kontrollálatlanul peregnek az események és rendszeresen lukra futok. Ma az ügynökség hazaküldött azzal, hogy holnap esetleg regisztrálhatok náluk. Csupán 5 órát vettek el az életemből azzal, hogy odamentem, fényképet csináltattam, aztán eljöttem. Holnap persze megint megpróbálom, mert kell a munka és ezért hajlandó vagyok órákat is áldozni az életemből, de remélem holnap útközben mindenki lökdösni fog és utálni, mert még egyszer nem szeretnék senkit megijeszteni azzal, hogy bőgök, ha kedves hozzám.

Az is van még, hogy elvileg van egy e-book olvasóm. Azért csak elvileg, mert bár egy hete van, nálam viszont nincs. Nero a molyról volt olyan kedves és elküldött nekem egy e-book olvasót, ami ki is ért ide Londonba, a város másik végén lakó leányzóhoz, akivel azóta próbálunk összehozni egy találkozót, egyenlőre sikertelenül. Pedig tudom, hogy nagyot dobna a hangulatomon, ha végre a kezemben tarthatnám. Igen, a kis dolgok is nagyon sokat számítanak ilyenkor, lám, lám a bácsi is egy életre megtanulta, hogy a kedves szavaknak hatalmuk van: mint pl. megríkatnak embereket.

A dolgok egyszerűen nem úgy alakulnak, ahogyan szeretném és kezdem elveszíteni a hitem abban, hogy jobb is lesz vagy jobb is lehet. Pedig most lenne szép felállni, mély levegőt venni és folytatni tovább. Annyi biztos csak, hogy 16-án hazautazom két hétre, aztán hogy onnan hogyan lesz a folytatás vagy miként alakul az életem, azt nem tudom. Egyenlőre az a biztos, hogy kellenek az otthoni emberek, a megszokott környezet ahhoz, hogy ezt az egészet folytatni tudjam.