Spontaneous combustion

Kicsit zavarban vagyok, mert három napja nem voltam “itthon”, azóta minden napomat E.-vel töltöttem. Így lemaradtam egy csomó mindenről, ami az itteni kommunában történt. Úgy mint lopások, fenyegetőzések és O. randija. Komolyan szégyenlem magam. De azért hozzá kell tenni, hogy közben azért dolgoztam is, meg kirándultunk, sokat ettünk, szóval nagyjából elkezdtem E.-vel élni a közös életünket. Három napig most Stratfordba jövök haza, aztán három napig megint E. Közben persze mindketten dolgozunk, csak úgy azért könnyebb, hogy kiszámíthatóbb munkahelyre kerültem, és tudunk kalkulálni ki, hogyan dolgozik. Illetve, most hogy rendes szerződéses munkám van, elkezdtünk azon is gondolkodni, hogy mi is legyen a továbbiakban velünk. A távolabbi cél persze az összeköltözés, de mindketten tudjuk, hogy az ott kezdődik, hogy hosszas keresgélés egy normális lakás után és depozit. Szóval nem mostanában lesz, hogy összeköltözünk.

A kommunában pedig sorozatos lopások történtek, amit most végre a főbérlőnk sem hagyott szó nélkül, így néhány lakónak mennie kell. Persze jól lemaradtam a nagy üvöltözésről, amit igazán sajnálok, mert nálunk ez pótolja a tv-t. De nem baj, mert hátra van még egy nagy vita, amit biztosan páholyból nézek majd. Komolyan alig várom. Igazából arra vagyok kíváncsi, mi a szent szart tudnak egymás fejéhez vágni?! – Loptál! – De nem! – Loptál! – De nem! A többiek szerint is nagyjából így zajlott, csak persze közben anyáztak. Nevetséges ez a kommuna, itt tuti, hogy mindig történik valami. Igazából borzasztóan szeretném, ha végre normális lakóink lennének, és nem kéne folyton mindent zárnunk, vagy a szobába tárolnunk.

A címet is meg kell magyaráznom, ha rágugliztok, akkor ez nem más, mint a spontán égés. E. szerint sanszos, hogy ez fog végezni velem. Én leszek az a lány, aki spontán egyszer csak elég. Régebben is voltak ezzel problémák, mármint, hogy iszonyú erővel vagyok képes fűteni, mostanra ez viszont annyira felerősödött, hogy saját magamat sem tudom elviselni a bőrömben. A.-val is mindig külön takaróval kellett aludnunk és úgy, hogy ne érjek hozzá, mert úgy érezte menten menten felgyullad. Most ugyanez E.-vel. Éjszaka egyszer csak azt érzem, hogy frankón nekitol a hideg falnak és az ágy túlfelébe gurul, a lehető legtávolabb tőlem, miközben én próbálom magam lehűteni a hideg falon. Csak perceket bírunk összebújva feküdni, mert elkezdek fűteni, róla meg szakad a víz. Közben persze én is érzem, hogy gáz van, bár az pl. nagyon ritka, hogy izzadni kezdenék, de tény és való, hogy a bőröm nagyon megviseli a bennem lezajlódó folyamatokat, mert folyton előjönnek az allergiám és nem ott, ahol a vegyszertől szoktak. Szóval nem tudom, mi is történik, az biztos, hogy egyszer spontán elégek.

Közben felfedeztünk egy zseniális amerikai komikust Russell Peters-t, aki egy paki csávó és valami hihetetlen durván képes különböző rasszoknak beszólni. Arról nem is beszélve, hogy minket magyarokat is megemlít az egyik fellépésén, ami az O2 csarnokban zajlott Londonban. Érdemes meghallgatni az egészet, két órás és fantasztikusan jól adja elő magát, tökéletesen érhető, még nekem, aki nem beszél angolul.

My new job

Túlestem az első napomon a fancy privát hotelben. Úgy tűnik állandó délutános leszek, mert a csapatból csak én beszélek in inglish (bruhaha, remélem így már frankón el tudjátok képzelni a többit) vagyis T.-vel felváltva, de leginkább én. Szóval ezen a héten végig délután nyomom, jövő héten pedig egy nap kivételével szintén. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nagyon nem kell szobákat takarítanom, csak geczire kedvesnek kell lennem a szállóvendégekhez és kiganajazni a bulihelyek mellékhelyiségeit. Nem egy nagy valami, komolyan. Csak meg kell tanulnom az összes titkos átjárót, rekeszt, tárolót, amit használnom kell és amik, valami irtó cselesen el vannak rejtve a falban. Néha komolyan az az érzésem van, hogy ez egy frankó szellemkastély és amikor hangot is adtam ennek, az volt rá a válasz, hogy hát jah, néha a vendégek is panaszkodnak, hogy nem tudtak aludni… vagy másik szobát kérnek. Az hiszem itt egy kicsit elszakadt nálam a cérna és a következő szobába csak remegő lábbal mertem bemenni. Ahol aztán igyekeztem nem belenézni az antik, vakfoltos tükrökbe, hátha valami olyat látok a szemem sarkából, amit nem kéne.

A dolgomat nehezíti, hogy három ház van egybe építve, így néha olyan titkos átjárót kell alkalmaznom, ami a tetőkön vezet át, cuki kiépített járda formájában vagy szépen átbattyogni a partizó arcok között, vigyázva, hogy titkos ajtók véletlenül se taszajtsák hátba őket. Azt hiszem igazából ebben rejlik a hely nehézsége, hogy egyenlőre képtelen vagyok átlátni a titkos ajtók, rekeszek, liftek, folyosók kusza halmazát. Arról nem is beszélve, hogy a szobáknak neveik vannak, nem számaik, így olyan helyeket kell megjegyeznem, mint: Sir James Wyatt, Lady Susan Thorpe vagy Emma. Még szerencse, hogy csak húsz van belőle, bár tény és való, hogy ebből egyenlőre csak hetet tudok, hogy nagyjából hol van. Most különben is inkább csak azt gyakorlom, hogy ne tévedjek el, arra pedig ráérek kicsit később parázni, hogy nem találom a szobákat vagy a szobákon belüli titkos átjárókat, rekeszeket, tárolókat és lifteket bazzzmeg.

Tény és való, hogy az életben nem gondoltam volna, hogy ennyire puccos helyen fogok dolgozni egyszer. Ilyen helyeket csak filmekben lát az ember, nem élőben. Bár majd kíváncsi leszek, hogy néhány hónap tetőn rohangálás és tükör suvickolás után mit mondok majd.

Home House

Új munkahelyem van holnaptól. Ami meglepő, mert az interjú nagyjából úgy zajlott, hogy itt írd alá és gyere holnap kettőre, és még konstatálták, hogy nincs a méretemben felső, szóval elégedjek meg a 10-es tunikával, mert nincs kisebb. Majd mielőtt kiléptem a kapun megkérdeztem T.-t, hogy akkor ez most biztos e. Mármint, hogy van állásom, rendes, igazi, contract-os, erre kiröhögött és azt mondta gyere holnap. Nos, nyilván menni fogok holnap, de még mindig be vagyok tojva, hogy valóban van állásom. Bár igazából nincs nagyon vissza út, mert ma felmondtam a szállodában, ahol azzal a lendülettel közölték velem, hogy éppen most vettek át az ügynökségtől és nézzem meg a paysilp-emet, hogy nem hazudnak. És valóban, tök jó utolsó fizut kaptam tőlük, bár ezzel együtt az új helyen még mindig 200 fonttal többet fogok keresni havonta. Mármint holnaptól, az új munkahelyemen.

Egyébként nem nagy előrelépés munka szempontjából, mert ugyanazt a szart kell vakarni, csak máshol. Vagyis ugyanolyan szobalány leszek, csak éppen puccosabb helyen. Jóval puccosabb helyen… nagyságrendekkel puccosabb helyen… (jesszus, tutira azzal indítok, hogy eltörök valami istenverte antik tárgyat és életem végéig fizethetem vissza) linket nem teszek be, írjátok be a keresőbe, hogy Home House London és utána ne felejtsétek el becsukni a szátok. Mert ez egy privát szálloda, 20 szobával, sok-sok public area-val, buzira gazdag és kurvára előkelő vendégeknek és sztároknak. Sztár sztároknak. Szóval ide Justin Timberlake a kisujját sem teheti be, csak mondom, mert ide Paul McCartney és Sting jár.

Persze nem kicsit vagyok betojva, mert volt szerencsém ma egy-két szobához és egy kisebb területnyi public area-hoz, és bár látom, hogy az itteni maid-ek nem szakadnak meg a munkától és nem járkálnak olyan ideges és feszült arccal, mint a St. Martin-ban azért valljuk be mindez nem lesz egyszerű feladat. Viszont ha azt veszem, hogy a The Westbury-ben már volt szerencsém hasonló szobákhoz, még hozzá 15-höz naponta, akkor itt a napi 5 talán menni fog. Illetve az is plusz pont, hogy nem csak 2 nap tréninget kapok, hanem két hetet, egy magyar csajjal, akinek a helyére megyek. Mert ide csak így lehet bekerülni, ha valaki elmegy és az maga helyett ajánl valaki mást. Beszélgettem pár alkalmazottal és úgy tűnik egyik sem feszült, vagy stresszes, mindenki mosolyog és előzékeny. De persze a puding próbája az evés, így majd meglátom, hogy holnap sírva fogok e hazajönni a metrón.

Aztán persze tartozom még nektek olyan beszámolóval, hogy itt volt Anyuka másfél hetet. Megvolt a nagy bemutatás, láthattátok a képeken. Eszméletlenül jól éreztük magunkat együtt, nagyon sokat nevettünk és rengeteg helyen jártunk. Gyakorlatilag sikerült mindent megmutatnom neki, ahol eddig jártam, gyorsítva és besűrítve mindent, amit csak lehet. Az pedig, hogy egyedül is képes volt ebben a hihetetlenül nagy városban is közlekedni, eltalálni múzeumokba, az maga volt a csoda, így utólag belegondolva, de egy igazi hős volt és megcsinálta. Az is remek volt, hogy 8 napból 5-öt vele tudtam lenni, csak a maradék 3 napra kellett neki elfoglaltságot keresnie, ami azért itt nem egy túl nagy feladat, viszont oda el is kell jutni, de mint tudjátok, ezt a részét szuperul megoldotta. Arra kérdésre, hogy mi tetszett Londonban legjobban neki, természetesen az válaszolta, hogy: én – mármint a kicsi lánya. De tény és való, hogy Greenwich vitte a pálmát, még akkor is ha rohadt hideg volt. E. és T. akkor lettek először összeeresztve és még ezt tetézte Anyuka jelenléte, így aztán E.-ből sok minden beszédet nem lehetett kicsikarni, meg volt szeppenve három magyarul dumáló ember társaságában és én sem voltam túl jó tolmács, lévén, hogy nem beszélek angolul. Viszont borzasztóan élvezte, mert bár londoni egyáltalán nem járt még pl. az egyetem épületében vagy a nullánál, és nem ismerte a Postások parkját sem. Szóval nagyon sok bepótolni valónk van együtt.

Azt hiszem igazából boldog vagyok. Persze vannak hullámvölgyek, mikor nem tudom hova is halad az életem, mert tény, hogy nem egyenesen felfelé, ahogyan szeretném, hanem borzasztó nagy kacskaringókkal tarkítva, döcögve ugyan, de tényleg felfele. Csak néha kevés, néha iszonyatosan kevés, hogy mekkora erőfeszítéseket kell megtenni egy-egy apró centiért felfele. Viszont hétről-hétre egyre több időt tudok E.-vel tölteni, egyre inkább otthon érzem magam nála, náluk és most új munkahely. Azt hiszem azt már elkönyvelhetjük, hogy nem fogok innen hazamenni, lassan, de biztosan itt vagyok már otthon.

Hurts

Azért nincs új bejegyzés (ez most egy paradoxon, mert ugye, ez most egy új bejegyzés), mert azzal, hogy az Anyukám hazautazott a jókedvem is elillant. Volt, nincs. Gyakorlatilag napok óta bőgök, mint egy kis idióta liba. Rejtegetem a könnyeimet, mert nem akarok senkivel sem beszélni róla. Mégis mi mondanivalóm lenne? Szar az élet? Fáj a világ? Ráléptek a tyúkszememre? Borzasztó ez az egész, hogy van egy kimondottam jó szakmám, van benne tapasztalatom, de nem tudok a saját országomban munkát találni, nem tudom magamat otthon fenntartani, képtelen vagyok az Anyukámnak segíteni. Helyette idegen országban vakarom mások szarát.

Hiányzik az otthoni szaros kis életem, a biztonság, az Anyukám, a barátaim, a kutyám, a lakásom és még sorolhatnám. Helyette van együtt lakás tíz idegen emberrel, osztott szobában, jéghideg, ótvar fürdőszoba, órákon keresztül tartó buszozás, megszakadás a munkában és kínlódás, kínlódás ezerrel. Tudom, hogy én választottam, de valami buzi rossz, mikor este hazaesek és csak a fent felsorolt opciók várnak.

Persze tolom tovább, mert mindig van fény az alagút végén – most éppen egy új álláslehetőségben – csak olyan jó lenne már kibillenni ebből az állapotból, hogy érezzem nem mazochizmusból csinálom ezt az egészet. Szeretném, ha tudnám és látnám, haladok valamerre.

Hands up, darling

Hétfőn megjött az Anyukám. Előtte viszont nagy rohanásban voltunk E.-vel, mert kicsit bonyolultra sikerült az előző hetünk, csoda, hogy nem zavarodtunk össze, hogy most hogyan alszunk, kinél, mikor. Ki, hova megy, kinek mikor, hol van programja, kinek kell menni segíteni és hova, de főleg mikor. Így hétfő reggel, mikor álltam a tűzhelynél reggelit készítve, el sem hittem, hogy mindent lerendeztünk és csak délután az Anyukámért kell kimennünk a reptérre. Az pedig eleve maga volt a csoda, hogy az előző busszal ki tudtunk menni, így még egy kávéra is volt időnk, vagyis azt hittük, mert persze a gép előbb landolt, ezért az utolsó kortyokat már állva ittuk. Aztán persze nem akart Anyuka az istennek sem kibukkanni a tranzitból, mi meg csak álltunk és vártunk, miközben én ezerrel sugároztam a hőt, E. meg sóhajtozott, hogy melege van.

Aztán megjött Anyuka, én meg bőgtem. Hazafele a buszon meg csak beszélgettünk, és beszélgettük, E. pedig aludt, mert nem szokta a nagy rohanást és különben is öreg már és kövér. Ezt nem én mondtam, hanem ő. Erre én  mindig csak nevetek és azt mondom, hogy: You are not old sweetie and I like your fat belly. Amire ő felemel és jól megszorongat csak hogy érezzem a törődést és a nagy, kövér pocakját. Amit egyébként tényleg szeretek és szerintem nem is kövér, csak szeretem húzni az agyát azzal, hogy ő nyilvánvalóan nem eheti meg azt az adag kaját, amit én simán belapátolok, anélkül, hogy híznék tőle egy dekát is. A kedvenc reggeliző helyünkön is én vagyok a “kicsilány”, aki nagyon sokat eszik, és folyton fekete teát iszik.

Aztán úgy volt, hogy kedden szabad vagyok, és megyünk Anyukával várost nézni, de behívtak dolgozni, én meg otthagytam Anyukát Stratford kellős közepén azzal, hogy: arra van a bevásárlóközpont, arra a központ, itt és itt szállsz fel a buszra, ha haza akarsz menni, és ott szállsz le, hogy hazaérj, szia. Ezután a napom nagy része azzal telt, hogy szentségeltem és imádkoztam felváltva, hogy Anyuka túlélje az első napot Londonban, hogy ne keveredjen el, hogy ne essen pánikba és egyáltalán. Erre most már a negyedik napon ott tartunk, hogy minden nap eljön elém a munkahelyemre, megvár, előtte meg csavarog a városban. Már látta a National Gallery-t, a National Portre Museum-ot, a Leicester Square-t, a Trafalgar Square-t, a Piccadilly-t végigsétált a Charing Cross-on és simán elközlekedik Stratfordban. Holnap a British Museum van a soron, aztán pedig szabad leszek és kiruccanunk Greenwitch-be. Az Anyukám egy hős. Komolyan. Térképpel és az én ákombákom térképeimmel simán elcsalikázik a városban.

Eddig egy közös napot tudtunk eltölteni, szerdán, a keddi szabadnap helyett. Akkor elmentünk Notthing Hill-be, megnéztük a Portobello Road-ot, a Holland Parkot. Majd a Hyde Park következett és a Buckingham palota a St. James Park-kal, Westminster a Big Ben-nel és a London Eye. Még leírva is sok, nem hogy végigjárni, de Anyuk egy hős volt. Holnap még megyek dolgozóba, aztán 3 napunk még marad együtt, mert szerdán már megy haza. Borzasztó rossz lesz majd megint nélküle, mert az ember úgy megszokja, hogy hiába nem élek vele, mindig tudom, hogy ott van, elég csak átmenni az út túloldalára és vacsorával vár. Itt kint meg nincs ilyen és csak hetente hallhatom majd megint csak a hangját. Szóval nagyon fog hiányozni, meg hiányzik az otthoni szaros életemnek ez a szeglete, hogy hazamegyek, bekapcsolom a tvt, bekucorodom a kádba és olvasok, hogy elmegyek sétálni Plüssel, vagy, hogy mellém bújik vagy együtt töltjük a vasárnapot Anyukával… stb.

Néha komolyan azt hiszem nem éri meg az egész, aztán átölelem E.-t és kitakarítom Justin Timberlake után a szar és máris helyrebillen az életem.

Valentine's Day

Ott kezdődik, hogy itt ez ünnep, hagyományokkal, meg ilyenek. Szóval, nekem mindezt nem kis feladat volt megoldani, mert határozottan undorodom a giccstől, utálom a rózsaszínt, a giccsre vadászó, világot rózsaszín szemüvegen át néző emberi egyedeket meg még inkább. Az mondjuk nagy segítség, hogy vannak kimondottan képeslap boltok, ahol tematikusan felhalmoznak milliónyi képeslapot, te meg válaszd ki, hogy éppen nyusziünnepre, szülinapra vagy hanukára szeretnél küldeni. Valentin napiból is volt vagy kilométernyi, de leginkább rózsaszínbe hajó, pirosas cukormázzal volt nyakon öntve az egész, strasszkövekkel, macikkal, szívecskékkel, méhecskékkel ahogy illik. Ebből a merítésből próbáltam olyat kiválasztani, ami nem ennyire gyomorforgatóan cunci. Jelentem sikerült, bár három képeslapboltban is végig kellett néznem a kínálatot.

Közben persze tök nyilvánvalóvá vált, hogy az angol pasiknak nincs ízlésük, gyakorlatilag képesek voltak a leggyomorforgatóbb képeslapokat is megvenni, mindegy, csak akkora legyen, mint egy lepedő. Meg plüssmacikat, szívecskékkel, nikkelezett fényképtartóval, művirággal. Ehhez képet E. kapott tőlem egy visszafogott képeslapot, lovebugokkal, egy superman-es alsógatyát és egy parfümöt. Kurvajó vagyok tudom. Turnpike Lane felé a buszon azon imádkoztam, hogy a karácsonyra kapott csúnya táska esete most ne forogjon fent, vagyis ne vegyen AO-ás képeslapot, strasszkövekkel megtűzdelt, pajzán pónilovacskákkal, meg művirágos jegesmedvét, mert nem lesz őszinte a mosolyom.

Amikor azonban megláttam a megállóban üres kézzel, vigyorogva, azt gondoltam sikeresen félreértettem valamit, és mégsem ünnepeljük meg ezt a nyavalyás ünnepet. A vigyorgás, csókváltás után következő kérdés persze az volt, hogy éhes vagyok e? Az aktuális válasz persze az, hogy: mindig. Így elsétáltunk a kedvenc kínai éttermünkbe, ahol a kacsa és bbq borda maga az isteni csoda. Majd haza, ahol egy hatalmas csokor tulipán fogadott és egy “csak” A4-es méretű képeslap, medvével. Ezen egy kicsit muszáj volt röhögnöm és őszintén reménykedtem benne, hogy ezzel meg is úszom a többi lehetséges medvét. És valóban, ugyanis a papírtáskában nem más lapult még, mint Gromit. Ettől nálam eltört a mécses, mert mindennél jobban szeretem a Wallace és Gromit animációs sorozatot, és Shaun, a bárány már megvan belőle, most meg Gromit, hátédesistenem mi jöhet még ez után?

Természetesen egy romantikus film, aztán meg alvás, mert basszameg korán kelünk. Így is sikerült E.-nek faszán elkésnie a melóból, nekem meg vagy egy órával hamarabb beérnem. Aztán már csak futkároztam szobáról, szobára és azon gondolkoztam, hogy milyen jó is lesz nekem, mert hétfőn megérkezik az Anyukám.

Vodka

Nem, ebben a bejegyzésben nem a legutolsó orbitális berúgásomnak állítok emléket, hanem a néhai lábujjamnak, amit sikerült immáron fogalmam sincs hányadjára, eltörnöm. Igen, vodkával. Nagyjából ez az a pont az életemben, mikor szívem szerint távol tartási végzést nyújtanék be magam ellen, majd bevonulnék egy gumiszobába, csendesen töprengeni az élet dolgain. Illetve szeretnék köszönetet mondani É.-nek, aki pontosan értette milyen is, mikor az ember lánya vodkával töri el a lábujját, és nem kérdez vissza, hogy: “úristen, az ennyire nehéz?!”. Ennyire.

Történt ugyanis, hogy egy gyönyörű Finlandia vodkás üveg hevert a pénteki utolsó szobám asztalán keresztbe. Rend a lelke mindennek, gondoltam, majd megmarkoltam a palack nyakát. Ekkor még azt gondoltam, hogy a Finlandia vodkás üveg csak félig van tele, majd alig pár pillanattal később kiderült, hogy egészen. Meglepődve az üveg súlyától, az bizony kicsúszott a markomból és nyílegyenesen a jobb lábam nagyujján landolt. Esküszöm, hogy csillagokat láttam, meg pintyeket is, és káromkodtam is, mint a kocsis, magyarul, angolul felváltva. Ültem a szőnyegen és dédelgettem a lábujjamat, ami szemlátomást dagadt és csodaszép szederjes színt öltött. Sajnos sok időm nem maradt arra, hogy eldöntsem, most akarok e meghalni vagy inkább később, mert késésben voltam a szobával és hogy őszinte legyek ezek után csak egy vágyam volt, minél hamarabb hazamenni. Így aztán visszatuszkoltam a lábam a cipőbe, kitakarítottam a szobát, miközben azon imádkoztam, hogy hagyjam el valahol félúton a lábujjamat, mert akkor nem fájna ilyen nagyon.

Hazaérve már eltűnt róla a csodaszép szederjes szín, helyette mélylila, zöld, és sötétkék színt vett fel, először csak a lábujjam hátsó részén, majd gyönyörű övet képzett ezekből a színekből pár nap múlva, körben az egész ujjamon. Gondolom bejelölte, hogy honnantól fog leesni. Pont most egyébként, mikor a körmömből már csak fél centi hiányzik, hogy eltűnjön az előző törés nyoma. Most majd megint kezdődik elölről, félévente komplett lábujjköröm cserén esek át.

Mikor elmeséltem E-nek, először halkan röhögött, majd kicsit jobban, főleg miután elmeséltem neki, hogy mindezt vodkával. Szülei újból felajánlották, hogy szívesen kórházba visznek, mondtam nekik, hogy ez igazán nem szükséges. Főleg, hogy minden hétvégén kórházba járjunk, az előző hétvégén ugyanis durva allergiás rohamom volt a vegyszerekre. Kb. kétszeresére feldagadt a nyakam és fuldokoltam, mire hazaértem E.-hez. Aki azon nyomban felszaladt a szüleihez, hogy jézusisten, meghal a csajom. Szerencsére Anyukájának volt egy adag antihisztamin a gyógyszerei között, nekem meg kálciumom, így sikerült visszavernünk a támadást. Viszont csak két óra múlva kaptam rendesen levegőt és tudtam nyelni. Addigra E. már nagyjából az őrület határán volt. Most meg eltörtem a lábam ujját. Szerintem a szülei most már végérvényesen azt gondolják, hogy egy kripli vagyok, bár ennek ellenére hősiesen szállították a jeget a lábamra és a rengeteg szójatejes teát. Mert minden angol szerint, a tea a megfelelő válasz a krízisek megoldására.

Egyébként pedig isteni szerencse, hogy 3 nap offom volt péntek után, mert kellett a pihenés a lábamnak. Viszont én nehezen tűrtem a bezártságot, főleg a láb felpócolás, jegelés részét. Három nap a négy fal között számomra olyan, mintha valaki életfogytiglani börtönre ítélne. Viszont megszámolni sem tudom hány filmet láttam, nagyjából az összes kedvencemet, amiket E. meglepő módon még nem is látott. Aztán még a Netflixre is regisztráltunk, és onnantól maga volt a kánaán. Már csak azért is, mert rajta van az összes Doctor Who rész, az összes. Ez komolyan maga mennyország.

Sajnos az, hogy kedden már dolgoztam az több szempontból sem volt mennyország. Először is cipőben kellett lennem, másodszor járkálnom, harmadszor meg *sípszó, sípszó, sípszó*. A többit mindenkinek a képzeletére bízom.