Most van az idegőrlő várakozás, mert eddig nagyjából minden nap volt hova menni, önéletrajzokat beadni, interjú, krákogás angolul, A. visz, A. hoz, fiszem-faszom. Mostanra viszont elfogytak a teendők, ülők és fészbukon játszom. Malmozom a kezemmel, elolvasok 10 könyvet, megírok pár kritikát, beszélek a Kutyához, hogy legyen jó és ne haljon meg, amíg én nem vagyok itthon.
Közben pedig mindenkinek van tanácsa, ezt csináld, azt csináld, így csináld, úgy csináld. Van egy ismerősöm, aki... de ő megy úgy, hogy... nem ez a megoldás... Persze konkrét megoldás nincs, csak tanácsok. Tanácsokkal meg tele a padlás. Én is tudok bárkinek tanácsod adni még a kutyaszánhúzásról is, ha kérik, bár nyilvánvalóan nem értek hozzá. Érted? Ez a lényeg. Ha nem értesz hozzá, ne adj tanácsot, mert nem releváns. Ennyi. És az sem ér, hogy van egy ismerősöd, aki... és neki egy ismerőse, aki... Nem tanács kell. Segítség. Érted? Tök konkrét segítség. Na, az nincs. Azt egyébként el lehet felejteni. Mindenki okos, főleg utólag. De borzasztó, amikor fejben le kell élned az egész hátralévő életedet. Kimeccselni, hogy akkor most ide-oda, de az nem jó, mert így és úgy...
És közben az érezni, hogy hazudsz magadnak, a külvilágnak, mosolyogva, hogy minden rendben van, rendben lesz, mert kell a bizonyosság. Bizonyosság nincs, csak kurva nagy miértek és hosszú, hosszú idő után ez az egyetlen igaz, mosoly nélküli bejegyzésem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése