Nincs remény. Annyira kibaszottul béna szobalány vagyok, hogy azt már ócskának mondanám. Lassú vagyok, mint egy csiga és mindig elhagyom a port. A fürdőszobáim mocskosak, az ágyaim bénák. Szóval menthetetlen kripli vagyok. Akkor van egy kis nyugtom, ha Jay-jel, vagy a Carmen-nel vagyok, mert ők cukik. De jövő héttől már visszajön a szabadságáról a rettegett Julita. Nem is ismerem, de a nevétől megfagy az ereimben a vér. Azt mondják, hogy az olyan kis nyikhajokat, mint én, reggelire fogyasztja. Hát, be vagyok szarva rendesen. Főleg, hogy minden újoncot az ő keze közé rakják elsőnek, mivel ő aztán betöri őket. Rajtam már nagyon nincs mit betörni, legfeljebb előtte is bőgök egyet. Bár, azt mondják, hogy ezt az örömöt ne szerezzem meg neki, mert pont erre hajt. Hát, remek.
Főleg, hogy ma gyakorlatilag bőgve mentem dolgozni. Kellett nekem a buszon Ps. I love you-t olvasnom. Pedig próbáltam hős lenni és nem sírni, de nem ment. Még szerencse, hogy a busz továbbra sem megy be az Oxfort Street-ig, így minden reggel 15 percet kell sétálnom a melóba, vagy felszállhatok egy másikra és bőghetek tovább nyilvánosan. Szóval inkább sétálok, addig legalább megnyugszom. Elolvasom A. sms-eit, ami persze nem segít.
Folyton azon agyalok - holott megbeszéltem magammal, hogy többet nem -, hogy hogyan is lehetne ezen az egészen változtatni. Mármint nyilván utálom ezt a helyzetet, hogy béna vagyok, hogy rossz az angolom és nincs más lehetőség. Közben pedig folyamatosan vannak olyanok, hogy nézd az a lány rosszabbul beszél in english és mégis milyen csuda jó melója van. Aztán pedig hazajövök és azt látom, hogy egy srácnak már két hete nincs melója, pedig minden nap jár utána. Így aztán ezek a dolgok egyfolytában pörögnek a fejemben, és ezen az sem segít, hogy minden nap aszfaltozás mellett haladok el. Tisztára, mint Norvégiában. Persze az is lehet, hogy egyszerűen homesick vagyok és fuckin' tired.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése