Leszállva a repülőgépről A. azzal fogadott, hogy fura illatom van. Megfagyott a vér az ereimben. Bekövetkezett az, amitől legjobban féltem: egyenlondon szagom lett. Aztán végigbőgtem a hazautat, zokogtam a kocsiban, a fürdőkádban, a tv előtt, vacsora közben és alvásra készülődve. Üvöltve bőgtem, mikor megláttam Plüsst. Szóval, nagyjából az első 24 órám jelenleg non-stop sírásból állt.
A legrosszabb az egészben az, hogy Plüss miatt ez a dolog még valószínűleg folytatódni is fog. Mindannyiunk számra nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetkezendő napokban komoly döntést kell arról hoznom mi legyen a sorsa. A komoly döntések hozatala nem az én asztalom, mert ehhez túl emocionális vagyok. Így gyanítom, hogy mindkettőnk számára a legrosszabb lehetőséget választom majd. Nem szeretnék egyenlőre ezen gondolkodni, pedig kell. Valahányszor ránézek, kell.
Aztán az is van, hogy egyszerűen hiányzik London, főleg mikor mesélek róla, vagy képeket mutogatok. Ez pedig nem jó. Előre vetíti azt, amit nem biztos, hogy többen szeretnének. Ez nem jó nekem se, A.-nak se, a családomnak se, a pénztárcámnak se és főleg Plüssnek se. És ez újra és újra az előző problémát generálja.
Arról nem is beszélve, hogy komolyan fogalmam sincs arról, hogy mennyi az idő. Lehet 11, vagy 9 esetleg 10… telefonos segítséget kellett kérnem, hogy meghatározzam mennyi az idő.
- Helló, bocs, hogy zavarlak. Megmondanád mennyi az idő?
- …
- Komolyan kérdezem…
- 10.
- Remek, akkor még nem kell éhesnek lennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése