Ma este új Benny sorozat, kosztümös, ami nekem nem a műfajom, de majd sokszor becsukom a szemem és erősen koncentrálok Ben gyönyörű hangjára.
Közben pedig számolok, hogy hány nap van hátra, ahhoz, hogy visszamenjek, vagy nem. Egyre kevesebb. Minden napom be van osztva, hogy kivel, mikor találkozom, mikor, hova kell mennem. Közben levágattam a hajam, mert egyszerűen gyűlölöm, ha a nyakamhoz érnek a hajszálaim. (Igen, tudom, hülye vagyok.) Számolok, kalkulálok, bőgök is néha. Iszonyú jó itthon, de közben érzem és tudom, hogy nincs itthon helyem. Micsoda paradoxon. Pedig olyan jó belebújni a régi kis életembe, sétálni az utcákon, nevetni a barátokkal vagy A.-hoz bújni. Imádom, hogy Plüss felszedett már egy kilót, okos, vidám és úgy bújik, mint egy cica. Közben pedig hiányzik London, Anglia. Nem tudom elmondani, hogy mi, de vonz az az ország magához. És most, hogy néhány itthoni barát is úgy gondolja, London a megfelelő hely arra, hogy új életet kezdjenek, lehet nekem is könnyebb lesz odakint.
Kettősség, kettősség. Én meg egy idióta Ikrek vagyok, hogy minden kell, egyszerre és azonnal. Miért nem tudok nyugton maradni, megelégedni azzal, hogy Plüss bújik, a barátaim szuperek és van nekem A. is?
- Vegyék jegyzőkönyvbe, hogy én egy barom vagyok… (by Much Ado About Nothing)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése