2012. augusztus 12., vasárnap

Here we are


Újabb tanútétel arról, hogy parkmániás vagyok. Richmond park. Nagy. Őzek. Szarvasok. Balettintézet. Meséljek?
Kezdjük a végéről. Először is rá kellett döbbennem, hogy igen rossz végéről közelítettük meg a parkot. Így is baromi sokat logisztikáztunk azon, hogy hogyan is lehetne buszokkal eljutni onnan, ahol éppen voltunk. Erre egy általunk sosem látott katasztrofális színhelyen tett le bennünket, aminek látványától hangosan sikítottam fel, miszerint: Jessssszusúristen, ez a miskolci Avas lakótelep, azonnal haza akarok menni! Szerencsére van térképünk és szánk, és nem félünk használni. Mikor vihogva törtünk be egy nyilvánvalóan zsákutcába (mert Rapchee szerint a Close az nem zsákutcát jelent még véletlenül sem), egy helyi lakos végül nem nézte tétlenül kínlódásunkat és útbaigazított bennünket. De előtte még jól körbefényképeztük Avas lakótelepet, mert ilyet még itt Londonban egyikünk sem látott. Ahogy azt sem, hogy a parkba belépve olyan tábla fogadjon, hogy: Danger! Wild Deer! Amit elolvasva hangos kacagásba törtünk ki, veszélyes szarvasok… persze… Aztán megfordultunk és… bizony ott álltak azok a szarvasok. Face to face. Közöttük pedig piknikező emberek. Piknikező emberek. Ismétlem: szarvasok és piknikező emberek. Ha nem a saját szememmel látom el sem hiszem. Persze le kellett fényképeznem: Avas lakótelep, szarvasok és piknikező emberek. Azt hiszem, ha ennyi lett volna, már ez is bőven sok… sokk.
De ennyi ebből a parkból nem elég. Mert hatalmas. Páfrányos tölgyes, apró vízmosásokkal tarkított, sűrű sötét erdőkkel megtűzdelt, végeláthatatlan füves terület. A londoni királyi parkok közül Richmond a legnagyobb, de igazából bármelyik közül ez a legnagyobb. Simán elveszhetsz benne. Nagyjából a közepén balettintézet van egy tó társaságában. Balettintézet. Sokat mondjuk nem látsz belőle, mert magas kerítés veszi körül. Aztán hattyúk, mókusok, varjak, magas dombok. Később, mikor már a kitikkadás határán álltunk és úgy éreztük a parknak soha, soha, soha nem lesz vége, egyszer csak megláttuk a kiutat. Persze nem az úton mentünk, hanem mellette, mert füvön lépkedni mégiscsak jobb, mint aszfalton. És akkor észrevettük őket. Alig karnyújtásnyira tőlünk dámszarvasok heverésztek a fűben. Pöttyös hátukkal teljesen beleolvadtak a magas fűbe, csak az agancsaik látszódtak ki. Olyan volt mint egy álom. Álltunk és fotóztunk, ők pedig csak feküdtek és teljesen átadták magukat a napsütésnek.
Kiérve a parkból egy egészen más világba értünk. Mint egy szépséges vidéki falu London déli részén. Nyugalom, közben pedig kellemes hangulat. Ott kellene élni, és nagy valószínűség szerint munkát is találnék, mert az ottani vendéglők nem függnek az Olimpiától. Lehet, hogy ha visszajövők, átköltözöm Richmondba. Hozzámegyek egy gazdag angolhoz, lakóhajóval és boldogan élek míg meg nem halok. Vagy valami ilyesmi.
Másnap pedig Science múzeum, újra. Mert nem lehet megunni. És még másodjára sem sikerült mindent megnézni. Elképesztő. Oda újra és újra vissza kell menni. Ne felejtsétek el, ha Londonban jártok, a múzeumok listáján az első helyen álljon. Egy egész napot el lehet tölteni benne, vagy kettőt… esetleg hármat és akkor még nem is beszéltünk a shopjáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése