Ez egy gyönyörű, klasszikus megfogalmazása annak, hogy nincs munkám. Amit jelen pillanatban nem is bánok (nyilván de, de próbálom pozitívan szemlélni a világot), mert a lábam ujja még mindig le akar esni és az allergiáim is igen nehezen gyógyulnak. Hogy hogyan is lesz ezután, reményeim szerint hamar gyorsan kapok munkát, pénzt és minden megoldódik, augusztusban meg hazamegyek 2 hétre és minden rendben lesz. Nos, gondolom, hogy az élet ennyire nem kedves és nagylelkű, igazából csak reménykedem benne, hogy de. Meg abban is, hogy most egy időre kimókázta velem magát és nincsenek újabb aduászai ellenem.
Viszont nagyjából van elképzelésem mit is szeretnék csinálni, hol szeretnék élni. Így nyilván afelé tendál a dolog, hogy azt vagy azokat megvalósítsam. Persze látom benne, hogy mindez nem fog egyszerűen és simán lezajlani, illetve van benne egy olyan is, hogy álmokat kergetek már megint. Ami nem jó, mert valljuk be abból lesz a nagy pofára esés. A baj csak az, hogy én képtelen vagyok nem álmodozni, így aztán az nem egy lehetséges opció, hogy nem az álmaimat próbálom megvalósítani. Vagy valami ilyesmi, remélem érthető.
Aztán az is van, hogy úgy érzem megbántottam vagy csalódást okoztam egyes embereknek, amitől borzasztó frusztráltnak érzem magam. Nem szeretek csalódást okozni, és utálom, ha másban rossz vélemény alakul ki rólam. Persze az is igaz, hogy mindenki kedvét nem lehet keresni és nem mindenki szeret. De azért milyen szuper hely is lenne a Föld, ha mindenki mindenkit szeretne. Jó, abbahagyom, mert ez már egy idealizált utópia, amit Lenin is akart, mégsem jött össze neki.
Igazából azt akarom írni, hogy:
1. Tudatosan nem rongálom magam.
2. Azért is az álmaimat kergetem, még ha több fájdalmat okozok is magamnak ezzel.
Ugye milyen szép diszharmóniában élek? Teljesen nyilvánvaló, hogy idióta vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése